Megválaszolatlan kérdések a Tűz és jég dala történelemmel kapcsolatban?

Akkor szkúzi. Viszont szerencséd van, mert épp most olvasom újra a sorozatot és a kezembe akadt egy Sárkányok Tánca-pdf. Szóval kikerestem belőle azt a részt, mikor a kriptában Lady Dustin megosztja a végtelenségig megnyomorított Theonnal, hogy miért utálja a Starkokat, és érintőlegesen szót ejt William Dustinról is:

"......

– Űrnőm, miért gyűlölöd a Starkokat? – kockáztatta meg a kérdést.

Az asszony ránézett.

– Ugyanazért, amiért te szereted őket.

Theon meglepődött

– Szeretem? Én soha... elfoglaltam a várukat, úrnőm. Én... kivégeztettem Brant és Rickont, karóra tűztem a fejüket. Én...

– Te délre lovagoltál Robb Starkkal, az oldalán harcoltál a Suttogó Erdőben, majd a követeként tértél vissza a Vas-szigetekre, hogy tárgyalj a saját atyáddal. Hantvég is küldött embereket az Ifjú Farkasnak. Olyan keveset adtam, amennyit csak mertem, de tudtam, hogy nem tehetek mást, különben Deres haragját kockáztatom. Voltak szemeim és füleim a hadseregben, mindenről

pontosan tájékoztattak. Tudom, ki vagy, tudom, mi vagy. Most pedig válaszolj a kérdésemre: miért szereted a Starkokat?

– Én... – Theon kesztyűs kezével az egyik oszlopnak támaszkodott. – Egy akartam lenni közülük...

– De soha nem lehettél. Több közös van bennünk, mint gondolnád. Gyere!

Valamivel odébb három sír állt szorosan egymás mellett itt torpantak meg.

– Rickard nagyúr – szólalt meg Dustin úrnő a középső szobrot tanulmányozva. A hosszú arcú, szakállas, komor alak föléjük magasodott. Ugyanolyan kőszeme volt, mint a többinek, de az övé szomorúnak tűnt. – Neki sincs kardja.

– Valaki ellophatta őket, Brandoné is eltűnt.

– Nem tetszene neki. – Az asszony lehúzta kesztyűjét, és sápadt kezét a sötét kőtérdhez érintette. – Brandon imádta a kardját. Szerette élezni. „Olyan élesnek kell lennie, hogy le tudjam vele borotválni a szőrt egy p*náról”, mindig ezt mondta. És hogy szerette használni... „Egy véres kard csodálatos látvány”, mondta egyszer.

– Ismerted őt – állapította meg Theon.

A lámpás fényétől mintha lángra gyúlt volna az idősödő nő szeme.

– Brandon Hantvégen nevelkedett, az öreg Dustin nagyúrnál, annak a Dustinnak az apjánál, akihez feleségül mentem, de az ideje nagy részében a Patakvidéken lovagolt. Nagyon szeretett lovagolni, és megfertőzte vele a kishúgát is. Azt mondták rájuk, olyanok, mint két kentaur. Nemes atyám pedig mindig örömmel látta vendégül Deres örökösét. Becsvágyó tervei voltak a Ryswellek számára. Szívesen odaadta volna a szüzességemet bármelyik arra járó Starknak, de nem volt rá szükség. Brandon soha nem szégyellte elvenni, amit megkívánt. Most már öreg és aszott vagyok, hosszú ideje özvegy, de még mindig emlékszem a szűzvérem nyomára a farkán, amikor megszerzett magának. Szerintem Brandonnak is tetszett. Egy véres kard csodálatos látvány, igen. Fájt, de édes kín volt. Azon a napon viszont, amikor

megtudtam, hogy Brandon elveszi Catelyn Tullyt... nos, abban a fájdalomban semmi édes nem volt. Soha nem vágyott arra a nőre, ezt biztosan tudom, mivel ő maga mondta nekem az utolsó éjszakánkon... de Rickard Starknak is becsvágyó tervei voltak. Déli tervei, melyeknek nem kedvezett volna, ha az örököse az egyik saját zászlóhordozója lányát veszi el. Utána atyám még reménykedett benne, hogy hozzámehetek Brandon öccséhez, Eddardhoz, de Catelyn Tully őt is elvette tőlem. Így maradt nekem az ifjú Dustin nagyúr, tőle viszont Ned Stark fosztott meg.

– Robert lázadása...

– Dustin nagyúr és én még fél éve sem voltunk házasok, amikor Robert fellázadt, és Ned Stark összehívta a lobogóit. Könyörögtem a férjemnek, hogy ne menjen, hiszen voltak rokonai, akiket elküldhetett volna maga helyett. Egy nagybácsi, aki híresen jól bánt a csatabárddal, és egy másik, aki harcolt a Kilenckrajcáros Királyok Háborújában. Ám ő büszke ember volt, csak az felelt meg neki, hogy saját maga vezesse a hantvégi önkénteseket. Az indulása napján adtam neki egy lovat, egy vörös, ragyogó sörényű csődört, nemes atyám ménesének büszkeségét. Az uram megesküdött, hogy a háború végén azon lovagol haza. A lovat Ned Stark hozta vissza nekem, amikor hazafelé tartott Deresbe. Azt mondta, férjuram dicső halált halt, és testét Dorne vörös hegyeinek tövében helyezték nyugalomra. Saját húgának csontjait viszont visszahozta északra, így ő békében nyugodhat... de azt megígérhetem, Eddard nagyúr csontjai soha nem lelnek békére az övéi mellett! Megetetem őket a kutyáimmal!

Theon nem értette.

– Az... ő csontjai...

Dustin úrnő ajka megrándult. Csúf mosoly volt, Ramsay-ére emlékeztetett.

– Catelyn Tully a Vörös Nász előtt északra küldte Eddard nagyúr csontjait, de a te vasember nagybátyád elfoglalta a Cailin-árkot, és lezárta az utat. Azóta figyelek. Ha a csontok előbukkannak a mocsárból, nem jutnak tovább Hantvégnél. – Még egy pillantást vetett Eddard Stark képmására. – Végeztünk itt.

A hóvihar odakint még mindig dühöngött. Dustin úrnő mindvégig csendben maradt, miközben felfelé kapaszkodtak a lépcsőn, de amikor ismét ott álltak az Első Torony romjai alatt, megborzongott és Theonra nézett.

– Semmit nem mondasz el abból, amit odalent hallottál. Megértetted?

Megértette.

– Kötőféket rakok a nyelvemre, különben elveszítem.

– Roose jól kitanított. – Azzal elindult visszafelé"