Férfi mint a megtestesült erő, a teremtés koronája, na de akkor a nő micsoda?

Természetesen a kérdés költői, és nem nyílt választ várok, sokkal inkább véleményeket (nem is tudom szabad- e itt ilyent, ez amolyan közvélemény kutatás lenne).

Egy magányosan eltöltött nyár során számos magyar klasszikus irodalmi alkotást olvastam el, bár mindez előtt csak egy példányt olvastam (félig- meddig), leginkább Mikszáth és Jókai alkotásokat. Bár meg kell hagynom nem az általam megszokott, megkedvelt fantasy alkotásokra hajaztak, a maguk módján szerethetőek voltak. Ezek az írok a sárkány felhasználása nélkül érték el hogy izgalmas legyen adott szituáció, hogy valóban aggódjunk, és a szereplőkkel együtt izguljunk amire melem kalapom, de borzalmasan sablonos szereplőre akadtam. Minden egyes kötetben megtaláltam az előző kötet hőseinek alteregóját, és még egy mozzanatra figyeltem fel ami folyamatosan minden kötetben ismétlődött, ez peddig a kédésem tárgya.

MINDEN izgalommal fűtött jelenet férfiakat illette, már- már eposzba szedve azoknak kidomborított férfiasságukat, és a nemre jellemző minden egyes jellemet (pozitív jellemet). Míg ha a nőkre került a sok néhány fejezet erejéig rendre úgyan az a séma kísértett (nem, itt még a cselekmény sem változott nem hogy a cselekvők). Színésznő, csata a vetélytársal... vendégfogadás, hatalmas dramaturgiával előadva... gyerekszülés... Egyszerűen szenvedés volt átrágnom magamat ezeken a részeken, de ez volt a legtaszítobb hogy ez meg a női kalandokként volt eladva :D Mintha az író azt írta volna le hogy a főszereplő nehézségekkel küzködik a mosdóban, és gloriát font volna a belei fölé mert végre megszabadult az átkozott szorulástól, vagy mintha minden lakoma leírása előtt bevezetett volna minket a kézmosás rejtelmeibe...

A nők mért nem érdemeltek igazi, izgalmas kalandokat, amiket az olvasó szintúgy izgalommal kísér végig és nem a homlokát ráncolja hogy ez most meg mi!?