Itt egy kisebb részlet az egyik könyvemből amit nemrég kezdtem el írni. Mi a benyomásotok a főszereplőről és magáról az egészről? Mi a véleményetek róla? A fő téma YA és időutazás. A főszereplő fiú és tizenhét.

– Mit keresel itt? – kérdezte Uraiah döbbenten Elliottra nézve.

Elliott bocsánatkérően nézett Noahra. – Próbálom megakadályozni hogy ne jöjjön annyit utánad, oké? – kérdezte kedvesen.

Uraiah nem lepődött meg, arca érzelemmentes maradt. Ivan és Elliott egy osztályban voltak, mellesleg a legjobb barátok. Habár az már kérdéses hogy Elliott bárkire is oda tudna figyelni.

– Ha ide is jön nem lesz baj. – mondja még mindig hátat fordítva nekik. Megadóan behunyta a szemét és Uraiah tudta hogy hazudik. Baj volt hogy itt van. Nem akarta hogy Ivan itt legyen.

A régi énje most felállt volna a székéből és azonnal kiállt volna a barátjáért. Elmondta volna mindennek Ivan–t amiért megcsalta és kihasználta Noah–t. De nem csak miatta, a régi Uraiah bárkiért megtette volna ezt. Nem hagyta volna hogy bármi rossz dolog megtörténjen ugyanis gondolt másokra is. Az az Uraiah bármit megtett volna hogy boldognak lásson másokat. Az az Uraiah képes volt érezni. Képes volt nevetni.

Az az Uraiah rég meghalt.

Szóval most hátradőlt a székében és nem tett semmit. Az égadta világon semmit és ez jólesett neki. Remegő kézzel a mellkasához nyúlt. A düh mindig próbált felkúszni a gerincén. Sötét, gomolygó mérges gáz, amely robban akár egy jó kézi gránát.

Undorodott magától.

Elkezdett számolni hogy lenyugodjon. Egy. Legszívesebben széttörné a nyakláncot. Kettő. Legszívesebben addig ütne valakit amíg lélegzik. Három. Legszívesebben meghalna. Négy. Hazugság. Öt. Legszívesebben élne. Hat. Ez is hazugság. Hét. A legszívesebben eltüntetné a düht. Nyolc. Hazugság. Kilenc. A düh miatt tud életben maradni, még akkor is ha már nem engedheti ki. Tíz. Legszívesebben széttörné a nyakláncát. Legszívesebben addig ütné valamivel amíg darabokban nem lenne és soha az életbe nem lehetne összerakni.

Egyszer már megpróbálta összetörni. Többször is megpróbálhatná. Akár az élete végéig is próbálkozhatna.

Felnevetett.

Ez vicces.

Az élete végéig.

Bernard bezárta Uraiah mögött az ajtót, ő pedig beljebb menve a nappaliba meglátta ahogy Darion a kanapén ülve olvasott egy vastag könyvet. Azonban amikor meglátta Uraiah–t, eltette és intett neki hogy üljön le az előtte lévő fotelba.

Uraiah tudta mi lesz az első kérdése.

Darion hátra tette az egyik kezét.

– Hány ujjamat mutatom? – kérdezte felvonva az egyik szemöldökét. Uraiah hidegen elmosolyodott.

– Nem tudom és nem is fogom soha megint. – válaszolta, de Darion mintha meg sem hallotta volna.

– Hat. – mutatta meg és nagyot sóhajtva hátradőlt. Uraiah mindig úgy látta hogy az egyetlen ember aki egyáltalán megközelíti az ő fáradtságát és figyelmességét, az Darion.

A tizenkét éves kisfiú felnézett ég kék szemével a rövid, szőke haja mögül, ami szép tincsekben keretezte arcát.

– Nem tudom hogy meddig folytatod ezt. – jelentette ki őszintén. Uraiah felciccentett. – Már fél éve ezt csinálod. Árnyéka vagy önmagadnak.

Uraiah behunyta a szemét és megszorította az orrnyergét. Már megint itt tartanak. Mindig itt tartanak.

– Nem fogom többet használni a nyakláncot. – már a gondolat is mérges gázt telített a testébe. – Soha többet.

– Pedig eléggé szeretted abban a fél évben használni.

Uraiah megrezzent és ökölbe szorította a kezét. Valóban nagyon sokat használta akkor. Minden egyes apró dologra felhasználta. Egy nap vagy tízszer.

Na és mi lett az eredménye?

A szájában valami keserűt érzett, ahogy a mellkasában is valami szorítót. Hidegen elmosolyodott és kinyitotta a szemét.

– Nem használom többet. – találkozott a szürke szeme, Darion kékjével.

A kisfiú vigyorgott, de nem érte el a szemét.

– Régen mindenki miatt és magad miatt is használtad. – a hangja érdes. – Most? Kiveszed egyáltalán a pólód alól? – a szeme üvegessé vált. – A tudomány és a világegyetem nevében is mondom Uraiah, nagyon elpazarlod amit kaptál. Nagyon.

Uraiah hirtelen azt érezte mintha az egész bensője megfagyott volna. Darion tudott a legtöbbet róla, de azt az egy dolgot nem mondja el neki. Nem fogja.

Soha.

– Nem használom többet. – jelentette ki ellent nem tűrő hangon és hátradőlt a székében.

Darion tekintete mindig zavarta. Általában nem gond ha bámulják, de ha Darion teszi elkapja egy ilyen furcsa érzés. Ő az egyetlen aki tudja a titkát a nyakláncról és ijesztő a tudat hogy a kisfiú tökéletesen érti hogy Uraiah mire lenne képes vele ha használná.

De nem fogja. Többé már nem.

– Fogalmam sincs miért hagytad abba a használatát. – persze hogy nem tudja. Ki sem tudná találni. – De ha nem is akarod újra használni, nem hiányzik? Egy kicsit sem?

Megint megrezzent. Darion sosem értheti meg, sosem fogja. Senki sem.

Felállt a fotelból és az ajtó felé fordulva elindult, rá sem nézve Darionra.

– Összeszedhetnéd már magad Uraiah. – szólalt meg mögötte Darion, mielőtt még a kilincshez nyúlhatott volna. – Néha nem bírom nézni mi lett belőled.

Uraiah kilépett a szobából és úgy becsapta maga mögött az ajtót hogy visszhangzott.