Le tudná nekem valaki írni azt a részt a bexiből ahol Márk és Beki szakít?

"...én pedig semmi mást nem

tehettem, mint vártam. Arra, hogy Nagy

Márk befejezze az ámokfutást, és

jelentkezzen valamiféle magyarázattal.

De sajnos hozzám érkezett meg

legkésőbb, előtte lerendezte a saját

dolgait, letudta a kötelező

nyilatkozatokat, reagált a kommentekre,

Balogh oldalán a Pop/Rock-készítők

nyomására tartott egy rövid

sajtótájékoztatót a történtekről (ahogyan

Geri is előadta ezt a saját szemszögéből,

természetesen), én minden percben, amíg

vártam Nagy Márkra, egyre dühösebb,

csalódottabb és kiábrándultabb lettem.

Mert a történtek alakulásán nem

változtathattam, bármennyire is

szerettem volna. Másodperceken múlt a

döntésem, miszerint szakítok Nagy

Márkkal. Ha akkor indul meg leütni

Gerit, amikor meghallja, hogy az a

szemétláda a Késtélt énekli, akkor…

Akkor elhiszem, hogy miattam (is)

történt, és Márk nagyrészt értem tette. De

Nagy Márk nem akkor indult meg.

Hanem akkor, amikor Geri őt provokálta

a hülye kacsintással, ez pedig olyannyira

sértette Márkot, hogy egyszerűen nem

bírta lenyelni, hanem cselekedett. Én

pedig minél tovább vártam rá aznap este,

minél több hírt olvastam a két fiú

rivalizálásáról, minél több „A Pop/Rock

sztár leszek! énekesei szó szerint

csaptak össze egymással” főcímmel

találkoztam, annál dühösebb lettem,

akkor egyáltalán engedem-e

végigmondani a verzióját, vagy

mindenképpen közöltem volna, hogy ezt

baromira elszúrta. És sajnos az a baj a

feltételes móddal, hogy sose derül ki, mi

lett volna, ha… Mert amikor kiléptem a

kapun, és Márk meglátta az

arckifejezésemet, nem mondott egy szót

sem. Azt hiszem, azonnal látta, hogy a

helyzet menthetetlen, és igazából meg

sem próbálta jóvátenni. Mert nem akarta,

vagy mert nem tudta volna… Sose derül

már ki. Számomra aznap este véget ért a

szinte el sem kezdődött kapcsolatunk. És

amikor elvesztette az eszét (már megint),

és átrohant a másik stúdióba, hogy

leüsse Gerit, abban a pillanatban neki

tudnia kellett, hogy mindent feltesz egy

lapra. Nemcsak a karrierjét, a hírnevét, a

felépített imidzsét… hanem engem is.

Mégis megtette. Én pedig annyira, de

annyira dühös voltam rá emiatt, hogy

egyáltalán nem érdekelt milyen

kifogással magyarázza ezt. Ahogy

ránéztem a torkomban lévő gombóc

akkorára duzzadt, hogy minden erőmmel

azon voltam, hogy vissza tudjam tartani a

bőgést, legalább addig amíg elmegy,

miközben a szemembe nézve mindent

leolvashatott az arcomról, egy szót sem

kellett mondanom, értette magától is.

– A francba – suttogta idegesen

rágózva, majd a szemembe nézett. –

Beka… – kezdte.

– Vigyázz magadra, Márk – szóltam

közbe, mielőtt folytathatta, vagy

egyáltalán elkezdhette volna.

– Oké – bólintott feszülten, és úgy

tűnt, ő is nehezen tudja kontrollálni az

indulatait. – Biztos, hogy…

– Szia, Márk! – sürgettem a

búcsúnkat, miközben annyira szorított a

mellkasom, hogy alig kaptam levegőt. –

És ha lehet… akkor ne csinálj semmi

hülyeséget – tettem hozzá esetlenül,

mintegy utolsó mondatként, mert még ott,

abban a pillanatban is attól féltem, hogy

ez a hülye még jobban elszúrja a dolgait.

Ha ez egyáltalán lehetséges.

– Nyugi – kacsintott rám egy

utolsót, amitől összeszorult a torkom. –

Megleszek – köszönt el, és elindult az

esőtől csillogó körút járdáján. Szótlanul

néztem utána, mire Márk hirtelen

megfordult, én pedig vadul dobogó

szívvel néztem felé. – Csak – rázta meg

a fejét tanácstalanul – fogalmam sincs,

milyen lesz.

– Mi? – kérdeztem.

– Nélküled – kiáltotta, dühösen

széttárva a karját, és a fejét ingatva

megfordult, majd elment.

Ez volt az utolsó, amit mondott

nekem, én pedig még azután is meredten

néztem az üres járdára, amikor már vagy

negyedórája elment. A szavai

visszhangként ismétlődtek a fejemben,

szüntelenül, újra és újra."