Mondanátok nekem véleményt erről a történet részletről?

Megfogalmazás, sztori, stb... Kíváncsi vagyok a véleményekre.

Prológus

Sötétség vesz körül, ízületeim sajognak, a hold fénye bevilágít a megrepedt ablaküvegen. Arcom hideg felülethez ér, rájövök, hogy fekszek, a beton lehorzsolja érzékeny bőrömet. A fejem lüktet, emlékeket próbálok felidézni, de azok csak mozaikdarabkánként csúsznak tudatom szegletébe. Kezemet a tarkómhoz emelném, de végtagjaim nem engedelmeskednek, nem követik a parancsot, így továbbra is az oldalamon fekszem, próbálok rájönni miért nem vagyok ura önmagamnak. Lehunyom a szemem, kényszerítem magam, hogy érzékeljek mindent. Hűvös levegő simít végig a bőröm felületén, érzem, ahogy feldörzsölt sebeimből vér csöpög a padlóra. Megmozdítom a bokám, de az súrlódik valamihez, aminek a felülete nedves, hideggel itatja át a testemet. A kezemre koncentrálok, de ott is érzem a feszítő hatást. Felkaromat emelem, csörömpölést hallok, mire agyamat elárasztja a földre hulló borosüveg emlékképe, még most is érzem a törött üvegdarabok hasogatását a bőrömön. Szememet szorosabban zárom össze, még emlékezni akarok valamire, ha másra nem, csak egy foltra, ami elárulhatná, hogyan vagy miért kerültem ide. De szemem csak sötétséget közvetít, az alakok kivehetetlenek, így felnyitom azt. De lépteket hallok, elfojtott hangfoszlányok vehetők ki a sötétben. Szemhéjam ismét elnehezül, alvást színlelek, míg az idegenek belépnek a helyiségbe. Levegő csapódik az arcomnak, amint az egyik elmegy előttem. Súlyos cipője keményen csapódik az aszfalthoz, érzem, amint tekintete rám tapad, amikor leguggol mellém.

- Fel lehet ébreszteni? – kérdezi, hangja mély, érdes keze az arcomhoz ér.

- Nem. – válaszolja két másik. – Még az altató hatása alatt van. Amíg nem ébred fel magától, képtelenség magához téríteni.

Kezemen érzem a hideg érintést, rájövök, hogy bilincs szegezi lábamat a padlóhoz. A hangok halványulnak, az idegen eltűnik mellőlem, ajtó nyikorgását hallom, majd egy erős csattanás, amely az eltűnésüket jelenti. Szemem rögtön a kézfejemre tapad, vizsgálom a rozsdás zárat, próbálok rájönni, hogy szabadulhatnék. Tekintetemet a holdra szegezem, hirtelen semmire sem vágyom jobban, mint hogy a kinti levegő cirógassa az arcomat, és a hold árnyékot rajzoljon testem körvonalaiból. Zsebemben még érzem az apró kést, amit Cloe csúsztatott oda, mondván, ha védekeznem kellene. Behajlítom a könyökömet és a térdemet, hogy a kettő minél közelebb kerüljön egymáshoz. Nyikorog az ajtó, két másodperc alatt visszahúzódom az eredeti pozícióba. A léptek közeledek, de kevesebb, mint egy méter után megállnak. Hallom, ahogy a padlón csikordul valami fém, majd eltűnik a föld közeléből. Az ajtó ismét kinyílik, majd becsukódik a fiú mögött. Térdemet és könyökömet újra behajlítom, próbálok úgy mozogni, hogy az apró kés kiessen a külső zsebből. Fejemet nem tudom elfordítani teljesen, ezért megrezzenek, amikor az apró tárgy csörömpölve ér földet. A hang visszhangzik a szobában, tanyát ver a résekben, fülemben viszont még mindig élénken cseng lebukásom lehetséges emlékeztetője. Térdemmel villámgyorsan lököm kézfejem irányába a kést, de pár centivel arrébb csúszik. Az ajtóra nézek, fejben számolok, körülbelül 15 másodpercem maradhatott. Ujjaimmal előrébb és előrébb csúszok, amíg meg nem érintem a kés fél centis markolatát. Tenyerembe zárom a tárgyat, lehunyom a szemem, mikor az ajtó nagy robajjal nyílik ki. Két ember szalad be a helyiségbe, a harmadik odalép hozzám, vizsgálja még mindig alszom-e. A félelemtől megbénult tüdőmet lelassítva, egyenletesen szuszogok, akár csak egy alvó gyermek. Kezem ökölbe szorul, de elfelejtem, hogy markomban a kést tartom, így az éles eszköz átszúrja a bőrömet, ujjaimon érzem a vér folyását. Nem törődök a fájdalommal, csak szemöldököm ráncolom kicsit, mintha csak rosszat álmodnék. Az árnyék eltűnik, a fiú feláll, majd a többiekhez sétál. Érzem, ahogy a kezemből áramló vér eléri a betont, és bár kezemmel próbálom elsikálni a nyomokat, tudom, ha valamelyik ismét ide fordul, láthatja a vörös tengert, ami kezem alatt keletkezett. Szitkozódás, halk beszélgetések zaja, majd a három idegen ismét az ajtó felé veszi az irányt. Szemem ismét felnyitom, a sötétben próbálok fókuszálni, majd csuklómat behajlítva a kulcslyukba illesztem a kés hegyét. Ötöt tekerek rajta. Hármat balra, kettőt jobbra, aztán kicsit felhúzom, majd jobbra, végül le, mikor a zár kattan egyet, és én még pont időben fogom meg a súlyos bilincset, mielőtt az földet érne. Szabad kezemmel megismétlem a mozdulatsort a másik kezemnél, majd mindkét lábamnál. Kinézek az ablakon át a sötétbe, három alak homályos sziluettjét látom közeledni. Megriadok, felugrom a helyemről, nem törődve elzsibbadt végtagjaimmal, futni kezdek az ablak irányába. Három percre tippelek, ennyi idő lehet, míg a kintről a szobába érnek. Elmozdítom a kilincset, de az letörik, kezembe maradva mered rám. Figyelem, amint a három alak eltűnik a ház mögött, lehetséges menekülő utakat próbálok keríteni. Három perc, míg onnan ide érnek, három perc, míg a szobából visszaérnek a rétre. Három perc, és pár másodperc pontos időzítés. Várok. Magamban számolok, a másodpercek túl gyorsan telnek el. Egy perccel később öklömet emelem, kitöröm az ablakot, gyors mozdulattal átugrom, majd rohanni kezdek, rohanok a sötétben, rohanok a tenger felé, rohanok, rohanok, rohanok, és nem nézek vissza, nem nézek vissza, mert félek attól, amit látnék. A távolból hallom a riasztó visítását, hallom, amint az emberek utasításokat ordítanak egymásnak, hallom, amint a dobogó léptek megindulnak utánam. A szél az arcomba ordít, vörös hajam eltakarja előlem a világot, de nem érdekel, nem érdekel addig, amíg visz a lábam, nem érdekel addig, amíg nem kell megállnom. Meztelen talpam a homokba süllyed, érzem, amint a hold fénye megvilágítja a bőrömet. Aztán hirtelen mégsem. Nem érzem a homokot a talpam alatt, a szél sem ordít többé, végtagjaim nem esdekelnek megállásért. Nem futok, nem rohanok, nem érzem, hogy biztonságban lehetnék. Bőrt érzek bőrömön, fényt látok a szemem előtt, testem ég, lángol, aztán fagy, jéghideggé válik. Hirtelen felfrissülök, a szelet érzem, de nem érint a megváltás. Elesek, megtántorodom, érzem a földet, miközben lángol és jéggé válik a testem, a szellő pedig körülöleli egész lényemet. Ruhába kapaszkodom, míg tulajdonosa erősen tart engem a karjaiban. Kinyitom a szemem, de rögtön utána vissza is csukom, mert dörrenést hallok, valami pedig közvetlenül mellettem száguld el. Gyors. Erős. Halálos. A földre zuhanok, fejem egy sziklához koppan. Felkiáltok a fájdalomtól, érzem a vért mindenhol, magamon, körülöttem, miközben egy tucat ember ér mellém, mellénk. Nem mozdulok, nem küzdök, csak hagyom, hogy eluralkodjon rajtam a fájdalom, hagyom, hogy a tudatlanságban fürödjek. Kiabálást hallok, meggyötörten oldalra fordítom a fejemet, az utolsó pillanatban még látom a fiú arcát. Szeme lecsukódott, mellkasát vér borítja. Meghalt. Az egyetlen ember, akivel éreztem valamit. Én is lehunyom a szemem, fekete palástot tekerek magamra. A testem lángol, és jéggé válik, megismeri a szelet, és a föld érintését, de én végleg magára hagyom, és elmerülök egy fájdalommentes világban.

14/L