Érdemes lenne folytatni/újraírni? (részletek alább)

Sziasztok. 2015 márciusában írtam ezt a "kémregényt", amit aztán nem folytattam. Össz-vissz egy oldal lett, mivel elfeledkeztem róla. Annyi lenne a kérdésem, hogy érdemes lenne-e folytatni (ez alatt azt értem, hogy van-e benne lehetőség, persze nem kiadatásra), és ha igen, hol kellene változtatni rajta. A jelenlegi helyzetében nem tudom folytatni, úgy érzem.

Köszönöm a választ!

"1991 decemberének közepe, Volgográd, Oroszország (korábban Szovjetunió)

Csontig hatolt a hideg, különösen hideg tél tombolt, a szegénység akkora méreteket öltött, hogy az egyszerű emberek meg sem tervezték ünnepelni a karácsonyt. Mindenki tudta, hogy Gorbacsov hamarosan kijelenti, a Szovjetunió végleg és visszavonhatatlanul felbomlik. Szörnyű gazdasági és társadalmi helyzetek uralkodtak, az emberek szenvedtek, kínlódtak az éhínségtől és a pusztító, mindent elsöprő hidegtől és járványtól. Nem sokan sejtették ebből a kiutat.

Alisa Severinova a szovjetek gyönyörű példájának számított a KGB-nél arra, hogy pusztán a legerősebbek élik túl, és a lány tanúbizonyságot tett arról, hogy igenis túléli az embertelen körülményeket. Csodálatos jövőt jósoltak neki, egészen addig, míg húszévesen meg nem szökött a KGB kötelékéből. Attól fogva mindenhol árulónak könyvelték el, lényegtelen, mennyi mindent tett a hazájáért élete folyamán, lényegtelen, hogy vért hullajtott a hazájáért.

Alisa így és ezt akarta, alaposan átgondolta az apróbb részletekig kis mocskos tervét. Megelégelte a szovjeteket, valósággal fellázadt a hazája, a KGB, és legfőképpen a szülei ellen. A maga útját akarta járni, de képtelenség volt vér nélkül elérni a vágyott békés életet. Látta, hogy a szovjetek és ügynökeik a KGB-küldetések alatt megannyi ártatlan életet is kioltottak, gyermekeket és asszonyokat rontottak meg bármiféle felelősség vagy lelkiismeret-furdalás nélkül, s részben ez vezette elhatározásához. Szívtelenek voltak a társai, akikkel együtt őt kiképezték, de a rengeteg kín, szenvedés és szigor után mégis megmaradt annak, akiknek: egy tiszta szívű embernek. Vér tapadt a kezére, kétségtelen, de aztán felnyílt a szeme.

Úgy nevelték fel őt, hogy egy érzelemmentes bérgyilkos legyen, egy gép, aki ugrik minden parancsra, melyet a felettesei a fejéhez vágnak, mindegy, mi lesz a következménye – már ha egyáltalán lesz. Végignézte, ahogy a barátaival is végigcsinálják ezt, s végignézte, ahogy ők meghajolnak a nyomás alatt, majd esetlegesen meg is halnak hamarosan. De ő nem akarta ekképp végezni, más akart lenni, olyasvalaki, aki kilóg a sorból. Nem akart akaratgyenge, silány tömeggyártmányként elesni úgy, hogy nincs kiért harcolnia.

Mindent, amit abban a decemberben tett, csakis egy jobb jövőért tette. Gyűlölte a szüleit, akik maguk is a KGB-nek dolgoztak. Ellenük fordította azt, amit tőlük és a KGB-től tanult, hadd igyák csak meg a levét. Nem akarta megölni őket személyesen, de amikor már tudta, hogy a KGB és a Szovjetunió végérvényesen felbomlik, szinte bizonyos volt benne, hogy az oroszpártinak megmaradó ex-KGB-sek elhallgattatják idővel a szüleit, amennyiben azok ellenállnak. Ám nem, azt súgta egy kis hang a fejében, hogy a szülei halálukig éltetni fogják a halott kommunista rendszert. Ha jobban belegondol, sohase szerette őket valódi szülőként; két gátlástalan gyilkost nem lehet szeretni.

Ha megválaszthatta volna, hogy hova születik, biztos nem választja a hideg orosz földet, de ez az ember sorsa, el kell fogadni. Ha nem oda születik, a jelleme nem alakul így, és talán lehetett volna normális, békés gyermekkora. Bízott abban, hogy nem véletlenül született éppen abba a testbe, úgy érezte, azért adták pont ezt neki, mert az ő feladata a Szovjetuniót eltiporni.

Ó, igen, Alisa a hazájának végét akarta, mert rádöbbent, hogy a szovjetek miket műveltek. S bár ők folyamatosan azt állították, az ellenség jogosan halt meg, Alisa nem kívánt volna senkinek sem ilyen erőszakos halált. Nem, egyáltalán nem érdemelte ezt meg senki. Meg akarta állítani a szovjeteket, ezért kivárta a 1991. december végi bukásukat, hogy a nagy zűrzavarban új dokumentumokat szerezzen magának, s egy teljesen más kilétbe bújva Amerikából megállítsa azt, hogy a szovjetek újjáépítsék oly sokáig siratott birodalmukat.

Számolt azzal, hogy nem lesz könnyű akképp élni, hogy nem rendelkezik igazi személyazonossággal. Rákényszerült az állandó név- és kilétváltoztatásra, amennyiben túl akarta élni. Emellett mérget vett volna rá, hogy a KGB előbb-utóbb ráébred, mi a jó eget is akar művelni, s elkezd kajtatni utána. Na, attól tartott a legjobban, és – bár tisztában volt vele, a KGB szétszakadva rémületesen gyenge, csupán árnyéka régi önmagának -, félt a rá váró bizonytalan jövőtől.

’92 januárjában rögvest Moszkvába utazott, persze titokban."