A könyvek legunalmasabb része az akció?

Olvass más könyveket, meríts ihletet (de ne lopj), gyakorold az írást.

Olvass, meríts, gyakorolj, gyakorolj, gyakorolj, gyakorolj...

A szereplőt, mint jellemet leginkább a tettei határozzák meg. A szavai is lényegében tettek: hogyan kommunikál, mi az, amit magából kifelé mutat. A párbeszéd közbevetései pedig megüzenik, hogy mi zajlik benne valójában. De a megfogalmazása is üzenhet, ilyenkor közbevetés nélkül is működik. A párbeszéd ezért erős ráközelítés a szereplőre.

Az elnyújtott akció az eseményre fókuszál. Legfeljebb a karakter zsigereit, jó reflexeit mutatja be. Rendesen kiképezték, de csak azért, hogy az olvasó élvezze a harcot - látens gladiátor. Személytelen. Talán van egy döntő pillanat, ami fontos. Csak egy. A pillanatok sorozata az akciójelenetek illúziója. A perceken át kardjukat csattogtató szamurájok illúzió. Aki egy szempillantással később ránt kardot, annak hullik a feje - kb. ez a valóság. Egy pillanat. De ami előidézi ezt a pillanatot, az a valódi történet, az fokozza fel az izgalmat. Hogy súlya van annak, hogy a két harcos egyáltalán szembe kerül egymással. Lehet, hogy nem is lesz harc. Lehet, hogy az a győzelem, ha nincs harc. De éppen úgy a vereség is lehet az.

Elhanyagolhatod az akciót. Közelíts rá a hősre. Vagy az ellenfélre. Mutasd meg, hogy nem nemestünde aprít orkot, (mert úgy ildomos, hogy a jó győz), hanem hogy az orkot is anya szülte. Felismeri-e a hős? Igen? Nem? Küzd-e ezzel az ellentéttel? Nemessé teszi-e vagy puhánnyá? Nem az a lényeg, hogy az együttérzés mily nemes dolog; ha nem értesz vele egyet, ne sugallj ilyet. A feszültségteremtés a lényeg.

És hát teljesen jól érzed, hogy a csihi-puhit már annyira kimerítették a klisék, hogy gyakorlatilag nincs benne feszültség.