Nagyon rossz ez a részlet?

Egy álom, melyet sokszor láttam már ezelőtt. Mindig ugyanúgy kezdődik, és ugyanúgy végződik. Magamat látom, amint az iskolám romjai közt karolom át az anyámat. Tudom, hogy halott, tudom, hogy nem hozhatom már vissza, de mégis úgy szorítom, mintha azzal kinyitná a szemét, és minden újra normális lenne. Anya kedvenc kék ingét viseli, amit még apától kapott. Szőke haja szinte már vörösen hat a sok vértől. Egész testemben remegek, és ordítani szeretnék, de amikor kinyitom a számat, azon nem tör fel hang. Mindenem csupa vér, és körülöttem holttestek hevernek. Nem tudom, mi történt, csak abban vagyok biztos, hogy amikor felnézek, egy sötét alak tornyosul fölém. A szemét nem látom, de a szája gyilkos mosolyra húzódik. Abban a percben biztos vagyok benne, hogy ő a felelős mindenért.

A telefonom csörgése ver fel álmomból. Izzadságban úszva ébredek, és egy pillanatig azt sem tudom, hol vagyok.

- Ez az átkozott rémálom - mondom ki hangosan.

Régebben is láttam már többször, de még mindig nem tudom, miért kísért. Vajon azt jelenti, hogy anya meg fog halni? Nem éppen rózsás a viszonyunk egymással, de próbálok nem rosszat gondolni róla, és utána pár napon keresztül árgus szemekkel figyelni, nehogy valami baja essen. Nem azért, mert érdekel, mi van vele, hanem azért, mert lelkiismeretem még van, és ha történne vele valami, az biztos felzaklatna.

Persze tudom, hogy hülyeség, mert ez csak egy rémálom, de akkor is rossz előérzetem van. De mindent elfelejtek, amikor eszembe jut, hogy hétfő van.

Egy újabb nap, egy újabb kínszenvedés. Utálom az egészet. Suliba járni, és elviselni az osztálytársaimat, maga a pokol. Tipikusan az a lúzer srác vagyok, akit mindenki csak piszkál, és strébernek nevez.

Minden akkor változott meg, amikor apa három éve meghalt. Ezért fogadtam meg, hogy ha majd felnövök, olyan életem lesz, amilyet mindig is szánt nekem. Mindig is azt akarta, hogy saját magam döntsek a sorsomról. Emiatt sokat veszekszünk anyával, aki inkább arra buzdítana, hogy bulizzak, lógjak az osztálytársaimmal, szedjek fel valami csajt, ahelyett, hogy folyton tanulok, és a szobámban kuksolok. De ő ezt nem értheti. Szeretnék apa nyomdokaiba lépni. Orvos volt, pontosabban sebész, ezért hajtom magam tanulás terén. Talán csak azért nem tetszik neki a dolog, mert úgy érzi, hogy az egész életemet az apának tett ígéretre alapozom.

Ez nem teljesen igaz. Persze, mindenkinek azt mondom, aki megkérdezi, hogy sebész akarok lenni, de ez hazugság. Az igazság az, hogy a patológia érdekel. Nem azért, mert érdekelnek a hullák. Inkább azért, mert jobban el lennék velük, mint az élőkkel. Elvégre ők nem tudnának megbántani. És köztük nem lógnék ki. Már egy ideje nem tudtam megértetni magam másokkal. Se anyával, se az öcsémmel, se az osztálytársaimmal, se senkivel. Csak apával. Talán ezért is fájt annyira az elvesztése, és ezért nem akarok, olyan munkát, ami élő emberekhez kapcsol. Nem akarom még egyszer átélni azt a fájdalmat. Sokszor kérdezem meg magamtól, hogy akkor miért akarok, olyan munkát, ami egész életemben a halálhoz kötne? Mert, ha olyanok halnak meg, akiket nem ismerek nem zavar, de ha olyanok, akik közel állnak hozzám, összeszorul a szívem. Ami elég különös, figyelembe véve azt a tényt, hogy nem érzek semmilyen alapvető emberi érzelmet. Se szeretetet, se együttérzést és még nagyon sokat, amik elengedhetetlenek a társasági élethez. És nagyon zavar, de nem tudok ellene tenni. Egyszerűen nem tudok szeretni. Se anyát, se apát, se az öcsémet, se senki mást. Amit apa iránt éreztem, az sem szeretet volt, inkább bizalom. Anyát és az öcsémet meg egyenesen ki nem állhatom. Mindig, azt hiszik, mindent jobban tudnak, mint én. Hogy mit érzek, hogy én sem ezt akarom, jobb életre vágyom. Pedig csak azt szeretném, hogy békén hagyjanak.

Jó esélyem van bekerülni az orvosi egyetemre, onnan meg a patológia szakra. És akkor soha többé nem kell közeli kapcsolatot kiépítenem másokkal.

Kitűnő tanuló vagyok. Mindig is az voltam. Nem azért, mert sokat tanulok. Csak jó a memóriám. Nekem elég annyi, hogy egyszer elolvasom az anyagot, és a lényegét vissza tudom mondani. És éppen ezért olyan furcsa, hogy nem emlékszem szinte semmire, nyolc éves korom előttről. Anyáék soha nem meséltek róla, képek és videofelvételek pedig nincsenek. Mindössze annyit mondtak, hogy volt egy balesetem. Valami idióta elütött, aztán már csak arra emlékszem, hogy a korházban ébredek. Mintha nem is léteztem volna kilenc évvel ezelőttig.

Mindig is kívülállónak tekintettem magam az osztálytársaim között. Nem vagyok egy nagy társasági lény. Soha nem ittam még semmilyen alkoholt, nem maradtam kint sokáig, és nem járok semmilyen szórakozóhelyre. Amellett, hogy nem szeretem az emberek társaságát, még tömegiszonyom is van.

Vannak ugyan barátaim, de őket a régi életemmel együtt Chicagóban hagytam, amikor apa halálát követően, erre az isten háta mögötti helyre, Frost Townba − Minnesota államba − költöztünk. És ők is csak azért voltak, hogy normálisnak érezzem magam. A suliban velük voltam, de sulin kívül csak magányra vágytam. Jobban belegondolva, talán nem is a barát a megfelelő szó rájuk, inkább ismerősök voltak. De amikor apa meghalt, úgy éreztem, nem akarok több kapcsolatot emberekkel. Amiben sokat segít a tény, hogy egész Amerika összes tahója, bunkója erre a helyre összpontosul, ezért, ha szeretnék is barátokat szerezni, nem tudnék választani, annyi itt a szimpatikus ember számomra.

Útálom ezt a várost, és szerintem még a térképen sincs jelölve Csak azok a családok laknak itt, akiket legalább, egy degenerált kreténnel megáldott a sors. Az én családomban ezt a címet, az öcsém viseli. Látom is magam előtt a hirdetést:

„Az ön családjában is van legalább egy tapló? Ne habozzon. Várja önöket Frost Tapló Town csodás kis városkája. Ha érdeklik a részletek: írjon, telefonáljon, vagy csak hagyjon ott csapot-papot, és költözzön be eme csodás kisvárosba.”

Dögunalom az egész környék, ami, nem igazán értem miért zavar, de néha jólesne valami izgalmas. Mondjuk pár gyilkosság. A könyvekben, mindig az ilyen kisvárosokban történnek izgalmas esetek. Nem bánnám, ha mondjuk, néhány osztálytársammal kevesebb lenne. De nem, mert ez az a hely, ahol télen mínusz kétszáz fok van, és a hó miatt alig lehet közlekedni az utakon. Nyáron pedig maximum húsz fokig melegszik fel a hőmérséklet. Még a neve is igen csábítóan hangzik azoknak, akik ide akarnak költözni. Az egész helyet északról hegyek veszik körül, délről meg erdőség. Tökéletes hely lenne, mondjuk egy sorozatgyilkosnak, ha nem fagyna oda a bűntény helyszínére. El tudom képzelni, hogy egyik reggel egy jégszobor van az út közepén, ami épp egy gyilkosság folyamatát ábrázolja, mert hát az is lenne.

Mindig is érdekeltek a gyilkosok, sorozatgyilkosok, tömeggyilkosok. Nem éppen a legjobb hobbi egy korombeli srácnak, de egyszerűen vonzanak az ilyen esetek. Szeretek olvasni róluk az interneten vagy könyvekben. Szeretném megérteni az indítékukat, hogy miért csinálják. Vagy azt, hogy egyesek miért kínozzák meg haláluk előtt az áldozatokat, miért nem végeznek velük csak úgy? Sokat gondolkozom ezeken.

Egyszer olvastam egy esetről, ami Colorado államban történt 1999- ben. Ma már csak úgy emlegetik, hogy a Columbine iskolai mészárlás. A tettes két olyan srác volt, mint én. Akiket egész életük során megaláztak és piszkáltak. Vagy arra kényszerítettek, hogy ők terrorizáljanak másokat. Az egyikük még egy blogot is vezetett, amiben leírta miként fogják megbosszulni mindezt. Április 20.-án fegyvert vittek magukkal a suliba, valamint bombákat helyeztek el az iskola különböző részein, amik végül nem robbantak fel, ezért lövöldözésbe kezdtek. 13 halott volt aznap. Nem tudom miért, de nagyon megfogott a történet. Sokszor elolvastam amióta rátaláltam. De én nem vagyok olyan. És soha nem is leszek. Mert én képtelen lenné megölni bárkit is. De ettől függetlenül, sok hasonlóságot fedeztem fel, köztük és köztem.

És már megint ilyenekre gondolok, pedig nem szabadna. Miért vonzanak ennyire a halállal kapcsolatos dolgok? De bárhogy is erőlködöm, nem tudom megakadályozni őket. A gondolataimat. Az egyetlen, ami képes rá az a hideg. És egy újabb dolog, amit szintén nem értek magamról. Hidegben eltűnnek a sötét gondolatok, és nem marad utánuk semmi. Mintha szellemileg megszűnnék létezni, szó szerint nem marad semmi a fejemben.

Amikor megkezdtem a sulit, az osztálytársaim még hívtak, hogy lógjak velük, de nem volt szükségem rájuk. Ez ment nagyjából egy hónapig. Tudták, hogy meghalt az apám, ezért megértőek voltak. Eleinte. Később, amikor már elegem volt azokból a veszekedésekből, amik arról szóltak, hogy szerezzek barátokat, megpróbáltam. De elkéstem, és megmutatták igazi énjüket. És most már én vagyok a piszkálódások és megaláztatások célpontjává. Elkönyvelték rólam, hogy fura vagyok, introvertált, magamnak való. A srác, aki csak arra jó, hogy le lehessen másolni róla a házit.

Ezért lettem az, aki ma vagyok. Csak egy megfigyelő. Nem veszek részt a társasági életben, de szeretek megfigyelni másokat. Legszívesebben elvonulnék a világ elől, a hegyek közé, vagy egy szigetre, ahol csak én vagyok senki más.