A trónok harca azt a részét mikor lefejezik Eddard Starkot valaki tudná idézni a könyvben hogy hangzik el ez a rész?

Arya

Ahogy lefelé igyekezett a hegyen Bolhavég felé, egy sirály siklott el fölötte. Arya figyelmesen nézte, de sokkal magasabban volt, mintsem a fakarddal elérhette volna. A tengert juttatta eszébe. Talán az a kivezető út. Öreg Nan néha mesélt olyan fiúkról, akik potyautasként elrejtőztek a kereskedőgályákon és elhajóztak mindenféle kalandok felé. Talán ő is megtehetné. Elhatározta, hogy felkeresi a kikötőt. Amúgy is útba esett a Sárkapu felé, azt ma még nem ellenőrizte. A rakpartok furcsán csendesek voltak, amikor Arya odaért. Észrevett egy újabb pár aranyköpönyegest, amint egymás mellett sétálnak a halpiacon, de azok rá sem pillantottak. A bódék fele üresen állt, és úgy vette észre, mintha kevesebb hajó állna a kikötőben, mint ahogy emlékezett. Odakint Feketevízen a király három hadigályája hajózott alakzatban. Az aranybevonatú hajótestek sebesen hasították a vizet, ahogy az evezők emelkedtek és süllyedtek. Arya figyelte őket egy darabig, majd megindult a folyó mellett. Amikor megpillantotta a fehér szaténszegélyű, szürke gyapjúköpenyes őröket a harmadik mólón, a szívverése is elállt. Deres címerének látványa könnyeket csalt a szemébe. Mögöttük kecses, három evezősoros kereskedőgálya ringatózott a mólóhoz kötve. Arya nem tudta elolvasni a hajó oldalára festett nevet, mert a szavak idegenek voltak a számára, myri, braavosi, vagy talán felsővalyriai nyelven íródhattak. Elkapta egy elhaladó kikötői munkás kabátját. – Bocsánat – mondta neki –, milyen hajó ez? – Ez a Szelek Boszorkánya – válaszolta a férfi. – Még mindig itt van! – tört ki Aryából. A rakodómunkás furcsán nézett rá, majd vállat vont és továbbment. Arya futva megindult a móló felé. A Szelek Boszorkánya az a hajó volt, amit apja bérelt, hogy hazavigye őket... még mindig várakozik! Azt hitte, már réges-régen vitorlát bontott. Két őr kockázott, a harmadik pedig fel-alá járkált, keze a kardgombján nyugodott. Szégyellte volna, ha látják, hogy sír, mint egy gyermek, ezért megállt egy pillanatra és megdörgölte a szemét. A szeme, a szeme, a szeme, miért... Láss a szemeddel, hallotta Syrio suttogását.

Arya látott. Apja összes emberét ismerte. A három szürke köpönyeges viszont idegen volt. – Te! – kiáltott rá a járkáló őr. – Mit akarsz itt, fiú? A másik kettő felpillantott a kockából. Aryának minden lelkierejére szüksége volt, hogy ne eredjen futásnak, de tudta, ha megteszi, azonnal utána vetik magukat. Közelebb sétált. Egy lányt keresnek, őt pedig fiúnak nézték. Akkor hát fiú lesz! – Akarsz galambot venni? – megmutatta neki a döglött madarat. – Tűnj el innét! – mondta neki az őr. Arya úgy tett, ahogy mondta. Nem kellett színlelnie az ijedtséget. A katonák visszatértek a kockához mögötte. Nem tudta volna felidézni, hogy jutott vissza Bolhavégre, de kimerülten kapkodta a levegőt, mire elérte a keskeny, tekergős, kövezetlen utcácskákat a dombok között. A Bolhavégnek jellegzetes bűze volt: disznóólak, istállók és tímárműhelyek szaga keveredett a bormérések és olcsó bordélyok savanyú illatával. Arya lehangoltan lépkedett az útvesztőben. Csak amikor a kifőzde ajtaján kiáradó, fortyogó "barna" illata megcsapta az orrát, akkor vette észre, hogy a galambja eltűnt. Biztosan kicsúszott az övéből futás közben vagy valaki ellopta, ő pedig nem vette észre. Egy pillanatig megint szeretett volna sírva fakadni. Vissza kell gyalogolnia egészen a Liszt utcáig, hogy még egy olyan kövéret találjon. Messze a város felett megszólaltak a harangok. Arya felemelte a fejét, hallgatózni kezdett és azon töprengett, ezúttal mit jelenthet a harangzúgás. – Most meg mi van? – kérdezte egy kövér ember a kifőzdéből. – Megint szólnak a harangok, az istenek irgalmazzanak! – jajveszékelt egy öregasszony. A második emeleten kinyílott egy ablak és vörös hajú, vékony selyembe öltözött szajha jelent meg benne. – Most meg a kölyökkirály halt meg? – kiáltotta le, kihajolva az utcára. – Na tessék, ennyit ér egy kisfiú, sose húzzák sokáig! Miközben vihogott, egy meztelen férfi hátulról köréje fonta a karját, a nyakába harapott és markolászni kezdte az alsóing alatt szabadon lógó súlyos, fehér melleket. – Ostoba ringyó! – kiabált fel neki a kövér ember. – A király nem halt meg, ezek hívó harangok. Csak egy torony kongat. Ha a király meghal, a város összes harangját félreverik. – Hé, hagyd abba a harapdálást, mert én is félreverem a te harangjaidat! – mondta az ablakban álló nő a mögötte álló férfinak és eltolta az egyik könyökével. – Akkor ki halt meg, ha nem a király? – Ez csak hívás – ismételte a kövér férfi. Két Arya korabeli fiú nyargalt el mellettük, sarat fröcskölve szerteszét, ahogy átgázoltak egy pocsolyán. A vénasszony szitkokat szórt rájuk, de ők csak futottak tovább. Mások is megindultak felfelé a dombon, hogy lássák, mit jelent a hangzavar. Arya a kisebbik fiúcska után rohant. – Hová mentek? – kérdezte, amikor utolérte. – Mi történik? Az nem is lassított, úgy fordult hátra. – Az aranyköpönyegesek a szentélybe viszik. – Kit? – kiáltotta Arya rohanás közben. – A Segítőt! Buu azt mondja, fejét veszik! Egy elhaladó szekér mély barázdát vájt az utcán. A fiú átugrotta, de Arya nem vette észre. Megbotlott és arccal előre felbukott. A térdét lehorzsolta egy kövön, az ujjait pedig megütötte, amikor a keményre taposott talajnak ütközött. Tű beakadt a lábai közé. Szipogva feltérdelt. Bal kezének hüvelykujja csupa vér volt. Amikor szopogatni kezdte, észrevette, hogy körmének a fele nincs meg, leszakadt esés közben. A keze lüktetett a fájdalomtól és a térdét is vér borította. – Utat! – kiabálta valaki a keresztutcából. – Utat Redwyne urainak! Arya éppen, hogy csak félre tudott ugrani az útról, mielőtt eltapossák. Négy őr dübörgött el hatalmas lovakon. Kék és vöröseskék kockás köpönyeget viseltek. Mögöttük két nemes úrfi lovagolt egymás mellett két gesztenyebarna kancán. Úgy hasonlítottak egymásra, mint egyik tojás a másikra. Arya vagy százszor látta őket a hídon: a Redwyne-ikrek, Ser Horas és Ser Wayner, narancssárga hajú és szögletes, szeplős képű, barátságos fiatalemberek, akiket Sansa és Jeyne Poole Ser Horrornak és Ser Vajfejnek csúfolt és vihogni kezdtek, valahányszor meglátták őket. Most egyáltalán nem tűntek mulatságosnak. Mindenki ugyanabba az irányba igyekezett, mindenki tudni akarta, mit jelent a harangzúgás. A harangok most mintha hangosabbak, zengőbbek, hívogatóbbak lettek volna. Arya csatlakozott az emberáradathoz. Annyira fájt az ujja, ahol a köröm leszakadt róla, hogy minden erejére szüksége volt, nehogy elsírja magát. Az ajkába harapott és tovább sántikált, hallgatva a körülötte állók izgatott beszélgetését. – ...a Király Segítőjét, Lord Starkot. Baelor Szentélyébe viszik. – Úgy tudtam, már halott. – Nemsokára az is lesz, meglátod. Nesze, van rá egy ezüstszarvasom, hogy lecsapják a fejét! – Legfőbb ideje, az árulója! – a férfi kiköpött. Arya próbált valami hangot kicsikarni magából. – Ő soha... – kezdte, de ő csak egy kisgyerek volt, azok pedig a feje felett beszélgettek. – Bolond! Nem fogják lefejezni. Mióta végeznek ki árulókat a Nagy Szentély lépcsőjén? – Hát, biztos, hogy nem lovaggá akarják felkenni. Úgy hallottam, Stark ölte meg az öreg Robert királyt. Elvágta a torkát az erdőben, amikor pedig rátaláltak, nyugodtan ácsorgott ott és azt mondta, hogy valami vadkan csinálta ki őfelségét. – Ah, ez nem igaz, a saját öccse volt, az a Renly, az arany agancsaival! – Fogd be a hazug pofádat, asszony! Nem tudod, mit beszélsz, őlordsága nagyszerű, becsületes férfi! Mire elérték a Nővérek Utcáját, már olyan tömeg volt, hogy az emberek egymáshoz préselődtek. Arya hagyta, hogy az emberáradat magával sodorja, fel Visenya Hegyének tetejére. A fehér márványtér zsúfolásig tömve volt emberekkel, mindenki izgatottan kiáltozott a másikra és próbált közelebb jutni Baelor Nagy Szentélyéhez. A harangok zúgása itt nagyon hangos volt. Arya átvergődött a tömegen, átbújt a lovak lábai között, és erősen markolta fakardját. A tömeg közepéről csak karokat, lábakat, hasakat és a szentély tér fölé magasodó hét karcsú tornyát látta. Megpillantott egy faszekeret és azt gondolta, felmászik a hátuljára, hogy jobban lásson, de ez az ötlet másoknak is az eszébe jutott. A kocsis káromkodott és az ostorával lekergette őket. Arya szinte őrjöngött. Amikor a tömeg elejére küzdötte magát, nekiszorították egy szobor kőtalapzatának. Felnézett Áldott Baelorra, a septonkirályra. A fakardot az övébe csúsztatta és mászni kezdett. Sérült körme véres csíkokat hagyott a festett márványon, de feltornászta magát és elhelyezkedett a király lábai között. Ekkor látta meg az apját.

Lord Eddard a Fősepton emelvényén állt a szentély ajtaja előtt. Jobbról és balról egy-egy aranyköpönyeges támogatta. Díszes, szürke bársonykabát volt rajta fehér, hímzett farkassal az elején és bundás szélű, szürke gyapjúköpeny, de soványabb volt, mint amilyennek Arya valaha látta. Hosszú arcát eltorzította a fájdalom. Nem állt, inkább tartották. A törött lábát fedő gipsz szürke volt és rothadt. Maga a Fősepton állt mellette. Zömök férfi volt, rettenetesen kövér és a haja már őszbe vegyült. Hosszú, fehér palást volt rajta és óriási, arannyal és kristályokkal bevont korona a fején, amely szivárványként ragyogott fölötte, valahányszor megmozdult. A szentély ajtaja mellett, szemben a márványemelvénnyel, lovagok és főurak csoportja állt. Joffrey kirítt közülük. Selyem- és szaténöltözékét szökellő szarvasok és ordító oroszlánok díszítették mindenfelé, fején aranykorona. Felséges anyja vörös sújtásos, fekete gyászruhában állt mellette, hajában fekete gyémántokkal kirakott fátyol. Arya felismerte a Vérebet, aki hófehér palástot vett sötétszürke páncélja fölé. Körülötte a Királyi Testőrség négy tagja állt. A lány látta Varyst, az eunuchot átsuhanni a lordok között puha papucsában és mintás damaszt köntösében. Az alacsony, ezüst körgalléros férfi a hegyes szakállal nyilván az, aki valamikor párbajozott Anyáért. Az egész gyülekezet közepén pedig ott állt Sansa égszínkék selyemruhában, hosszú, frissen mosott és göndörített, gesztenyebarna hajával, a csuklóján ezüstkarperecekkel. Aryát elfogta a düh. Mit keres ott a nővére, és miért látszik ilyen boldognak? A tömeget aranyköpenyes lándzsások hosszú sora tartotta vissza. A parancsnokuk egy köpcös férfi volt. Lakkozott páncélját bonyolult aranyminták borították. A köpenye a valódi aranyselyem fémes árnyalatával csillogott. Amikor a harang elhallgatott, lassan csend borult a hatalmas térre, az apja pedig felemelte a fejét és beszélni kezdett. A hangja olyan halk és erőtlen volt, hogy a lány alig bírta kivenni, mit mond. Az emberek kiáltozni kezdtek mögötte. – Micsoda? – Hangosabban! A fekete-arany páncélt viselő férfi Apa mögé lépett és erősen megbökte. „Hagyd békén!", szerette volna kiáltani Arya, de tudta, hogy úgysem figyelnének rá. Rágni kezdte az ajkát. Az apja felemelte a hangját és újrakezdte. – Eddard Stark vagyok, Deres Ura és a Király Segítője – mondta ezúttal hangosabban. A hangja betöltötte a teret. – Azért állok elétek, hogy istenek és emberek színe előtt bevalljam árulásomat. – Nem – nyöszörögte Arya. A tömeg kiabálni és sikoltozni kezdett alatta. Gúnyos és trágár megjegyzések repkedtek a levegőben. Sansa a tenyere mögé rejtette az arcát. Az apja még jobban felemelte a hangját, küszködött, hogy meghallják. – Elárultam királyom bizalmát és barátom szeretetét – kiáltotta. – Megesküdtem, hogy megvédem a gyermekeit, de még ki sem hűlt a teste, én már összeesküvést szőttem, hogy letaszítsam trónjáról és meggyilkoljam a fiát, valamint magamnak kaparintsam meg a koronát. A Fősepton, Szeretett Baelor és a Hét legyenek tanúi szavaim igazának: Joffrey Baratheon az egyedüli igaz örököse a Vastrónnak és az istenek kegyelméből ő a Hét Királyság Ura és a Birodalom Védelmezője. Egy kő repült feléje a tömegből. Arya felsikoltott, amikor látta, hogy eltalálja az apját. Az aranyköpönyegesek akadályozták meg, hogy elessen. Az arcán vér folyt le a homlokán tátongó mély sebből. Az első követ még több követte. Az egyik az Apa balján álló őrt találta el. Egy másik hangos csendüléssel pattant le a fekete-arany páncélos lovag mellvértjéről. A Királyi Testőrség két tagja Joffrey és a királyné elé lépett, hogy pajzsával védje meg őket a kövektől. A lány keze a köpenye alá siklott és megtalálta Tűt a hüvelyében. Az ujjai a markolatra fonódtak, és olyan szorosan megmarkolta, ahogy talán még semmit sem markolt meg életében. Kérlek, istenek, vigyázzatok rá, imádkozott. Ne engedjétek, hogy bántsák az apámat! A Fősepton letérdelt Joffrey és az anyja előtt. – Ahogy vétkezünk, úgy szenvedünk – kántálta mély, öblös hangon, sokkal hangosabban, mint Apa. – Ez az ember bevallotta a bűneit az istenek és az emberek előtt, ezen a szent helyen – szivárványok villóztak a feje körül, ahogy könyörgésre emelte a kezeit. – Az istenek igazságosak és Áldott Baelor megtanította nekünk, hogy kegyesek is. Mi legyen eme áruló sorsa, felség? Ezernyi torok ordítozott, de Arya nem hallotta őket. Joffrey herceg... nem, Joffrey király... előlépett testőrei pajzsa mögül. – Az anyám arra kért, engedjem meg Lord Eddardnak, hogy feketét öltsön, Lady Sansa pedig kegyelemért könyörgött apja számára. – Akkor egyenesen Sansára nézett, elmosolyodott és Arya egy pillanatig azt hitte, az istenek meghallgatták az imáját, Joffrey azonban visszafordult a tömeg felé és így folytatta: – De nekik lágy, asszonyi szívük van. Amíg én vagyok a királyotok, az árulás mindig elnyeri méltó büntetését. Ser Ilyn, hozd el nekem a fejét! A tömeg ordítozásban tört ki és Arya érezte Baelor szobrának rengését, ahogy az emberek nekifeszültek a talapzatnak. A Fősepton a király gallérjába kapaszkodott, Varys hadonászva odarohant, még a királyné is mondott neki valamit, de Joffrey megrázta a fejét.

Itt a folytatás, csak egyszerre nem lehet:

– Hé, te! – kiáltott egy dühös hang Aryára, ő azonban nekilendült, félrelökte az embereket az útjából, átpréselte magát közöttük és teljes erejével belerohant abba, aki az útjába állt. Egy kéz motoszkált a lábánál, odacsapott, sípcsontokba rúgott bele. Egy asszony megbotlott, Arya pedig végigszaladt a hátán, s közben mindkét irányban vagdalkozott, de hiába, hiába, túl sokan voltak, mire sikerült utat nyitnia, az rögtön be is zárult előtte. Valaki félreütötte. Még mindig hallotta Sansa sikoltását. Ser Ilyn kétkezes pallost vett elő a hátára erősített hüvelyből. Ahogy a feje fölé emelte a pengét, a napfény végighullámzott a fekete acélon és megcsillant a minden borotvánál élesebb széleken. Jég, gondolta Arya, nála van jég! A könnyei végigcsorogtak az arcán és megvakították. És ekkor egy kar nyúlt ki az emberi falból és ujjak fonódtak a karjára, mint egy farkascsapda, olyan erősen, hogy elejtette Tűt. Megrántották és érezte, hogy elveszíti a lába alól a talajt. Elesett volna, ha a kéz nem tartja fent, könnyedén, mintha rongybaba lett volna. Egy arc hajolt közel az övéhez. Hosszú, fekete haj, gubancos szakáll és rothadó fogak. – Ne nézz oda! – mordult rá egy vastag hang. – Én... én... én... – zokogta Arya. Az öregember olyan keményen megrázta, hogy a fogai összekoccantak. – Fogd be a szád és csukd be a szemed, fiú! Gyengén, mintha a messzeségből érkezne, meghallott egy... egy hangot... lágy, sóhajszerű hangot, mintha milliónyi ember egyszerre engedte volna ki a levegőt a tüdejéből. Az öregember ujjai a karjába mélyedtek, mereven, mint a vas. – Nézz rám! Igen, ez az, rám! – a lehelete savanyú bortól bűzlött. – Emlékszel, fiú? A szag juttatta eszébe. Arya látta a kócos, zsíros hajat, a foltos, poros fekete köpenyt, ami az öregember torz vállaira borult, a rámeredő kérlelhetetlen, fekete szempárt. Emlékezett a fekete testvérre, aki meglátogatta az apját. – Most már megismersz, ugye? Okos fiú – kiköpött. – Itt végeztek. Velem jössz és befogod a szádat – amikor válaszolni akart, a férfi újra megrázta, még keményebben. – Azt mondtam, befogod! A tér kezdett kiürülni. A fal eloszlott körülöttük, ahogy az emberek visszaszivárogtak kis időre felfüggesztett életükhöz. Arya élete azonban elillant. Némán lépdelt... Yoren mellett. Igen, ez a neve, Yoren. Nem emlékezett, az öreg mikor találta meg Tűt, ám most visszaadta neki. – Remélem, tudod használni, fiú. – Nem vagyok... – kezdte. Az öreg egy ajtónak lökte, mocskos ujjaival megragadta a haját és rántott egyet rajta, hátrafeszítve a fejét. – ...okos fiú, azt akartad mondani? A másik kezében kés volt. Amikor a penge megvillant az arca előtt, Arya hátravetette magát, vadul rugdalózni kezdett, ide-oda rángatta a fejét, de a férfi tartotta a hajánál fogva, olyan erősen, hogy a fejbőre szinte szakadozni kezdett és sós könnyek ízét érezte a szájában.