Valaki leírná Cassandre Clare:Csontváros c. könyvéből Jace sólymos meséjét?

- Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú - kezdte Jace. Clary azonnal közbevágott. -

Árnyvadász fiú?

- Természetesen. - Egy pillanatra mintha halvány gúny vitt volna színt a hangjába, de kicsivel

később már nem volt sehol. - Amikor a fiú hatéves volt, az apja adott neki egy sólymot, hogy tanítsa

be. A sólymok ragadozók, gyilkos madarak, mondta neki az apja, az égbolt Árnyvadászai. A

sólyomnak nem tetszett a fiú, és a fiúnak sem tetszett a sólyom. Tartott éles csőrétől, csillogó szeme

mintha folyton őt figyelte volna. Amikor a fiú a madár közelébe ment, az mindig felé kapott a csőrével

meg a karmaival. A fiú csuklója meg a keze heteken át véres volt a sebektől. Nem tudta, de az apja

olyan sólymot választott, amelyik több mint egy éve vadon élt, és így szinte lehetetlenség volt

idomítani. De a fiú mégis megpróbálta, mert az apja azt mondta neki, hogy formálja engedelmessé a

sólymot, ő pedig azt szerette volna, hogy az apja elégedett legyen vele. Állandóan a sólyom mellett

volt, beszélt hozzá, zenét hallgattatott vele, hogy ne tudjon aludni, mert állítólag egy fáradt madarat

könnyebb megszelídíteni. Megtanult mindent a felszerelésről: a béklyóról, a csuklyáról, a

röptetőkötélről, ami nem engedte, hogy a sólyom elszakadjon a csuklójától. Vakon kellett volna

tartania a madarat, de nem vitte rá a lélek. Ehelyett megpróbált odaülni, ahol a madár láthatta,

miközben megérintette és simogatta a szárnyát, megpróbálta elérni, hogy bízzon benne. A kezéből

etette, de a sólyom eleinte nem akart elfogadni semmit. Később olyan durván evett, hogy csőre megvágta

a fiú tenyerét. Ő azonban nem bánta, mert ez már haladás volt, és mert azt akarta, hogy a madár

ismerje őt, még ha ehhez arra is volt szükség, hogy igyon a véréből. A fiú nemsokára már látta, milyen

gyönyörű a sólyom, hogy karcsú szárnyai villámgyors repülésre termettek, hogy erős és fürge, tüzes és

gyengéd. Amikor a föld felé zuhant, úgy mozgott, mint a fény. Amikor megtanult körözni fölötte és

letelepedni a csuklójára, a fiú majdnem ordított a boldogságtól. Néha a madár a vállára ugrott, és a hajába

temette a csőrét. Tudta, hogy a sólyom szereti őt, és amikor biztos volt benne, hogy nem csak

szelíd, de tökéletesen szelíd, elment vele az apjához, és azt várta, hogy az majd büszke lesz rá.

Ehelyett az apja kivette a kezéből a most már szelíd madarat, és eltörte a nyakát. „Mondtam, hogy

engedelmességre tanítsd", szólt az apja, és a földre dobta a sólyom élettelen testét. „Ehelyett arra

tanítottad meg, hogy szeressen téged. A sólymok nem szerető háziállatnak valók: tüzesek és vadak,

barbárok és kegyetlenek. Ezt a madarat nem megszelídítetted. Megtörted." Később, miután magára

maradt, a fiú addig sírt a sólyom teste fölött, amíg végül apja küldött egy szolgálót, hogy vigye el a

madarat, és temesse el. A fiú soha többé nem sírt, és sosem felejtette el, amit megtanult: szeretni egyet

jelent a pusztítással, akit pedig szeretnek, az elpusztul