Mondanátok őszinte véleményt az alábbi szövegről?

Könyvet szeretnék írni, nem jutottam túl messzire, de már most kicsit bizonytalan vagyok, hogy egyáltalán jó úton haladok-e. A közvetlen környezetemnek nem szeretném megmutatni, így arc nélküli válaszolókhoz fordulok. Nagyon megköszönném, ha ellátnátok építő jellegű kritikákkal!! :)

Forró, s szinte csiklandozó érzés, ahogy kiszalad az erekből. Brie szerette ezt az érzést, s szerette látni, ahogy vörös gyöngyök végiggördülnek csuklóján, egy pillanatra megállnak, mintha mély lélegzetet vennének, aztán levetik magukat a mélységbe. Ő is így érezte magát. Mintha egy szikla tetején állna, hatalmas, a madarakat is maga mögé utasító szárnyakkal, félelem nélkül, csak a könnyedség utáni sóvárgással, aztán, amikor már minden törik, semmi sem marad ép, mosolyogva, szúrós tekintettel mélyen a halál szemébe nézve, leveti magát, s már az sem számít, hogy zuhanni kezd, vagy az ég simogatja szárnyait.

Sokan azt gondolják, hogy jól ismerik a fájdalmat, de mikor tényleg szembejön velük, sutba dobják bátorságukat, tartásukat, és átengedik magukat az érzésnek, nem mernek, s talán meg se fordult a fejükbe, hogy ellenálljanak neki. Talán még az ebben jártas emberek számára is meglepő lehet az, amit csak kevesen tudnak, de Brie tudta. Valószínűleg, a legtöbb ember, teljesen másképp vélekedne róla, de néhányan –ahogyan Brie is – úgy tartotta, a fájdalomra a legjobb gyógyír a fájdalom. Biztos furcsán néznek páran, amikor egy lapon említjük a hasznos dolgokkal, ugyanakkor ez még sem akkora baromság, mint ahogyan az elsőre tűnhet. Amikor az ember megsebzi véletlen magát, - akár csak egy kicsi vágásról legyen is szó – önkéntelenül is hangosan felszisszen. Ezzel szemben, amikor tudatosan teszi meg ugyanezt magával, olyan erőket szabadít fel, amiknek a létezéséről talán azelőtt még csak nem is tudott. Az más kérdés, hogy végül mi viszi rá, hogy ki is próbálja, ez változó. Egy valami azonban mindig jelen van ezeknek az embereknek az életében, mégpedig a túlzott realizmusra való hajlamosság. Azok, akik tisztán látják a múltjukat, a jelenjüket, s legfőképp a jövőjüket, olyan hatalom birtokában állnak, amivel gyakran nem képesek megbirkózni, talán épp ez áll a depresszió hátterében.

Semmihez sem fogható érzés, amikor a penge sebet ejt a bőrünkön, és a vér lassan, mint valami patak születése, csendben, dolgát tudva a felszínre tör, elengedve vele a bánatot és a mindennapos küzdelmet. Csak a fizikai fájdalom marad meg számunkra, ami egyszer biztosan tovaszáll, és csak egy heg, egy fehér csík emlékeztet arra, hogy valaha majdnem feladtuk. Nem kell több, csak egyetlen próbálkozás, s ha az ember megérzi, hogy a keserűség egy pillanat alatt elmúlik, az élete részévé, a szokás rabjává válik.

Mindig ijesztő kipróbálni valami újat, különösen, ha az az új ilyen rossz megítélésnek örvend. Fura is belegondolni, amikor laikus emberek véleményt nyilvánítanak valamiről, amiről fogalmuk sem lehet. Ugyan honnan tudhatnák, milyen remegő kézzel előkeresni az apukád fiókjából a borotvapengét, vagy azt, hogy milyen az eredből szabadulni vágyó vért megszöktetni? Hiszen tényleg ez történik ilyenkor. Az ember úgy érzi a saját vére fújtja meg őt, s ahogy cseppenként távozik a testből, újra levegőhöz jut a tüdő, újra visszatér az élet, hirtelen erővel töltődik fel a kéz és láb, de a legfontosabb: új gondolatok születnek a fejben.

De ha még is ilyen jó dolog, miért állítják be olyan rossznak? – tehetné fel a kérdést bárki magának. Megválaszolni pedig könnyebb, mint kisgyerektől elvenni a cukrot. Isten olyannak teremtett meg minket, akik mennek a tömeg után, kérdés nélkül elhisznek mindent, és csak néha, egy-egy szabadságra vágyó különc, aki hajlandó letépni magáról a szemellenzőt, amit a tudatlanok aggatnak ránk. Kitér a szár irányítása alól, ő már a maga ura. Azonban, még mindig az a gyakoribb eset, amikor tömegesen mennek a kijelölt ösvényen, olyas valaki szava után, aki még csak véleményének tárgyát nem is próbálta. Ezzel azt hiszem, minden további kérdés ezt illetően, meddővé válik.

1. fejezet

Brie ma is késő délután kelt fel, ami egyáltalán nem volt tőle szokatlan. Egy ideje már, hullaként dőlt az ágyba minden egyes feladat elvégzése után, ami korábban nem okozott volna problémát. Nem alszik jól az éjjel, ráadásul későn is fekszik. Nem tudta pontosan, hogy mit jelent alvajárónak lenni, de amit ő tevékenykedett éjjelente, annak tudta be. Gyakran előfordult, hogy azon kapta magát, a szoba másik végében valamit épp pakol. Emellett még az is megtörtént többször, hogy óránként ébredt fel, hogy elkészüljön a munkahelyére, mindezt olyan állapotban, mint aki épp transzba esett. Ilyenkor persze, néhány perc elteltével észbe kap, és úgy ahogy van – nadrággal és zoknival a lábán – visszafekszik az ágyába, kihasználni azt az amúgy is kevés alvóidőt, amit meghagy magának.

Mára egy korábbi időpontot szánt az ébredésre, viszont a veterán kakukkos órája erről másképp vélekedett. Nem először fordult elő, hogy cserbenhagyta ébresztéskor, amiért más már rég kidobta volna, de ő mégsem. Az óra eszmei értékkel bírt, még a nagymamájától kapta abban az időben, amikor szentül hitte, ő bizony egyetemre megy. Ebből már ki is derült, hogy ez másképp alakult. Egész életében erre készült, ennek alapján képzelte jövőjét, jelentkezni azonban, még sem mert. Igen valójában csak ennyi áll a dolog hátterében. Míg mások azért nem mennek egyetemre, mert nem érik el a ponthatárt, vagy ami rosszabb, nincs rá keret, Brie nemes egyszerűséggel félt kipróbálni magát. Talán elég lett volna a karját nyújtani az álmáért, de erre képtelen volt. Félt a gondolattól is, hogy visszautasítják, képen nevetik. Brie szentül hitte, csak azt van értelme űzni, amiben a legjobbak, de legalább nagyon jók bírunk lenni. Életét arra tette fel, hogy valami maradandót alkosson, segítsen másokon, vagy olyat vigyen véghez, ami megosztja az emberek véleményét, egyszóval, nem akarta, hogy emléke elvészen az idő múlásával. Gyermekkorától fogva aggasztotta a gondolat, vajon ő is olyan buta, mint némelyik ember?! Hiszen azok az emberek sose tudják magukról, hogy éppen csak meghintették őket józan paraszti ésszel észosztáskor, illetve, ha valóban az, ez tényleg akkora probléma? Az okos emberek már számtalanszor igazolták a feltételezést, miszerint a tudatlanok sokkal boldogabbak, mint azok, akik olvasnak a sorok között, nem hisznek el mindent, rendelkeznek saját gondolatokkal és ki is állnak azok mellett. Ez vajon átok vagy áldás? Létezik erre jó válasz?

Lényeg a lényeg, ma is megrövidült a napja vagy három órával. Kicsit bosszús volt, de egyáltalán nem meglepett, hiszen ezt játssza már jó ideje. Mindig elképzeli, hogy másnap majd korán kel és így mindenre jut épp elég ideje, még azokra a teendőkre is, amit már maga se tudja, mióta halogat. Ezek között szerepelt, hogy átválogatja a ruháit. A családja időnként a már nem használt, de még jónak mondható ruhadarabokat, vagy egyéb kacatokat, amik számukra már nem képviseltek értéket, de másoknak még hasznos lehet, elajándékozták egy a közelben lévő árvaháznak. Anyukája egyébként mindenkin segítene, ha azt ideje, pénze és férje engedné. Brie gyakran visszagondolt arra, hogy látta-e már valaha, hogy úgy elment az édesanyja egy hajléktalan mellett, hogy megbírta állni, ne adjon neki semmit, azonban soha, egyetlen egy alkalom se jutott eszébe. Persze, ha férjével mentek valahova, akkor ez másképp volt. Thomas egy meglehetősen fukar ember volt, szerette érezni, hogy ő bizony nem ahhoz a réteghez tartozik, de ha van valami, amit ennél jobban élvezett, akkor az-az, ha mások is tisztában voltak vele.

A nap legrosszabb része az, amikor érzelmes búcsút kell vennie az ágyától. Bár vannak barátai, sőt párkapcsolata is, de egyiket se érezte ennyire meghittnek és szorosnak. Tehát igen, nyugodtan leszögezhetjük, hogy soha életében nem volt erőssége a koránkelés, de pár év alatt eljutott odáig, hogy egyáltalán nem volt kedve, se ereje kimászni a nap folyamán az ágyból. Persze megtette, mert a mindennapos tennivalóit senki sem látta el helyette, így nem is volt más választása, de még is gyakran kacérkodott a gondolattal.

Álmos szemeivel óvatosan, kilesett pillái alól, hogy megtudja meddig aludt pontosan. Meglepődve látta, hogy fél 11-en áll az óra mutatója, bár az angol órákkal mindig meggyűlt a baja. A kismutató az órát mutatja, a nagy pedig a percet. Nos, akkor tényleg annyi az idő, gondolta magában, feltételezve, hogy nem próbál belőle az óra bolondod csinálni. Valószínűleg egyébként nem, mert serényen kattogott másodpercenként, úgy ahogy már hosszú évek óta végezte dolgát. Nem azon csodálkozott el annyira, hogy milyen késő van már, éppen ellenkezőleg, korainak vélte az ébredését. Máskor ilyenkor még javában húzza a lóbőrt, de úgy, hogy mások már belepirulnának. Persze maga is tudta, hogy nem egészséges és legfőképp nem jó dolog ez az állandó lustálkodás, de nem tudott mit tenni, fáradt volt. Úgy érezte, minden alvás után fáradtabb, mint azelőtt volt, de pihennie pedig muszáj. Ördögi kör, ahogy ő maga mondaná.

Nem sok rosszabb dolog van annál, amikor reggel kinyitod a szemed, és már tudod, hogy ez a nap borzasztó lesz. Nem tudod pontosan, hogy miért gondolod így, hogy történik-e valami, vagy egyszerűen nem a te napod, de egész könnyen megszokja az ember, ha így érez röpke tíz éve.