Mit gondoltok róla?

Felszökőnek-de lábam beleütközik az akadályba és én elesek kisebb horzsolással megúsztam, de meg akkor is vérzett.

-Hahaha-, tör ki nevetésben az égész osztály – Adam gúnyosan azt mondta- A kutyám nagyobbat ugrik nálad, Peter- Köztudott volt, hogy Adam kutyája bulldog volt, ami nem tud nagyot ugorni. Ekkor én fel álltam és egyenesen ki a tornateremből az öltözőbe sietem, ami csak úgy árasztotta az izzadság szagot mely megcsapta orom és pár percbe telet, míg megszoktam. Bár az hogy nevetek már olyan megszokott volt, hogy meg sem lepődtem rajta ugyanis én vagyok az osztály bohóca. Most voltam tizenhárom éves mégis sokkal fiatalabbnak látszottam, mert vézna, sovány testem van és valami magas sem vagyok. Testnevelésből mindig egyest kaptam a többiből sem volta olyan, jaj de jó, de legalább nem a legrosszabb. Ma ez volt az utolsó órám és mire lefertőtlenítetem a sebet megszólalt a csengő így mehetem haza, hogy megmutassam újabb egyesemet. Ahogy haza értem és megmutattam újabb egyesemet anyukámnak láttam az arcán, hogy elege volt ezen a héten már ötöt haza hoztam.

- Ez már a hat egyest kaptál- csattant ki az anyám- Ideje elkezdened komolyabban tanulnod, mert az én fiam nem ilye söpredék és hogy ne fogd, a diszlexiára elmegyünk orvoshoz-, Amikor ezt kimondta olyan szúró fájdalmat éreztem a szívemben, hogy már nem is ellenkeztem, amikor be tuszkolt az autóba. Pár perc alatt ott voltunk, de mikor bementünk azt mondták vizsgálat nélkül, hogy csak nem tanulok és mozgok eleget. Ekkor már fárad voltam és nem érdekelt semmi tudtam, hogy anya nem tart valami sokra, de az akkor is sok volt, hogy söpredéknek nevezzen. Miközben gondolkoztam lassan minden elsötétült körülöttem.

Mikor felkeltem körülnéztem, de csodálkozásomra nem a szobámban találtam magam, hanem egy vizsgáló szóbába voltam. Eszembe jutott hová jöttünk csak azt nem hogy mi történt utána. Pár perc múlva bejött egy ápoló nő és elmondta, hogy elájultam és a vizsgálóban voltam. Bár mikor meg kérdeztem hol az anyám azt mondta hazament és ez nagyon fájt. Majd elaludtam és mikor föl ébredtem az ágyam mellet egy tálcán pár darab keksz és egy pohár víz. Nem sok kedvem volt enni, de gondoltam nem azért rakták oda, hogy ne egyem meg. Aznap rengeteg vizsgálatot végeztek rajtam. Ugyan is bent tartottak. Nem értetem mit néznek annyira, miért jött olyan sok orvos, és hogy mért néz rám mindegyik ilyen sajnálkozó szemel. Másnap délig nem jött senki majd kopogtattak az ajtón és egy hang szólt be rajta.

- Peter Blaket, keresem?

- Igen?- mondtam majd megittam az utolsó korty vizet is. Kinyílt az ajtó majd egy magas köpenyes alak lépet be rajta. Orvosnak látszott. Az ágyam mellé rakott székre ült bár kicsi volt neki. Majd komolyan rám nézet és azt mondta.

- Örülök, hogy megismerhetem, a nevem Doktor Robert. Sajnálattal kel közölnöm, hogy a vizsgálat nem sikerült jól - majd mikor végre fel fogtam miről van szó, egy nagyot nyeltem - Az eredmények… Nem túl jók súlyos szívbetegségben szenved mely a kerengésre is kihat. Emiatt példának okáért nem vagy olyan erős, mint más és a tanulás sem megy olyan jól mivel a kevés oxigént, szálit a véred az agyadnak - Ekkor egyszerre éreztem nagy megkönnyebbülést elvégre nem tehetem róla, hogy söpredék vagyok, de féltem is hogy mi ennek a betegségnek a következmény. De mire bele mélyet hetem volna gondolataimba Doktor Robert. folyatta – Ez sajnos nem gyógyítható és félek kevesebb, mint két és fél hónapod van hátra. Mindent megteszünk, hogy ezt az időt hosszabbítsuk. Azért mondjuk ezt el neked, mert szeretnénk, hogy tisztába legyél a jelenlegi helyzeteddel.

Aznap éjjel égész végig ez vízhangzott a fejembe „két és fél hónap” mire észbe kaptam már hajnali három volt. Már fáradt voltam, de kikelet mennem, vécézni. A napokban, míg bent voltam történt egy nagyobb vonatbaleset sok ember megsérült vagy meghalt így teleház volt, ezért nem kaptam olyan szobát, amihez fürdőszoba járt volna. A legközelebbi WC is nagyon mesze volt, de nem igazán érdekelt. Egy hullákkal teli terem mellet is el kelet menni, de mivel hangokat halottam bekukucskáltam és nem hitem a szememnek egy magas felnőtt férfi az egyik hullának a vérét kis üvegek be töltötte. Majd odasétált néhány ijesztő alak és elveztek beszélni nem igazán értetem, de annyit ki vetem a beszélgetésükből, hogy hallott emberek vére helyet élőkből kellene inniuk. Olyannyira meg íjétem hogy elszaladtam egészem a WC-ig meg sem álltam. Arra gondoltam, hogy biztos csak a fáradtság miatt képzeltem. Mivel eben nem voltam biztos gyorsan elvégeztem a dolgomat és vissza szaladtam a szobámig. De ott megláttam azt a vámpírt, aki az előbb csapolt le egy hallott embert mindjárt sikítottam mikor a karját meglátva (olyan volt mintha szét marcangolták) odarohantam hozzá.

- Jól van? - kérdeztem sápadozva.

Gyanakvóan rám nézet majd azt mondta – Ez semmiség. Kell egy kis vér és jobban leszek. Ne aggódj nem bántalak van nálam. – És elkezdet kutakodni bal belső zsebében és elővette azt a kis vérrel teli üveget majd egy húzásra le hörpintette.

- Most már jobban lesz? – kérdeztem.

- Mért érdekel? Nem a te dolgod, kölyök. – mondta.

- De igen is az én dolgom, mert valaki- vagy valami gondoltam – az én szobámban haldoklik.

- Már nem haldoklom csak egy kis pihenés kel. – válaszolta.

- Akkor maradjon és pihenjen. – nem gondoltam bele hogy mit mondtam, mert felidegesítet a nagyképűsége. – Ameddig teljesen meg nem gyógyul.

- Te voltál az a kölyök, aki az előbb leskelődött, úgyhogy gondolom, tudod, mi vagyok. – válaszolta teljesen komolyan.

- Vámpír – feleltem bizonytalanul.

Igen. És ne gyere ennyire közel még nem ittam elég vért így lehet, hogy önkéntelenül veszek a véredből. – megijedtem, de valamiért egyáltalán nem találtam ijesztőnek ekkor eszembe jutott, hogy ne sokára úgyis meghalok ezért ahol nem rég infúziót kaptam egy kicsit felsértetem. Ami elkezdet vérezni és azt mondtam.

- Akkor igyon – mondtam teljesen nyugodtan, ami engem is meglepet. De öt még nálam is jobban meglepte. Bár pár pillanat múlva megfogta a kezem és kicsit szívott a véremből.

- Ne hidd, hogy ezt bármelyik vámpír vissza utasítaná. – egy kicsit fájt, de szerintem vissza fogta magát. Pár percig még itta aztán mondott valamit, amit nem értetem. – Enutrivi.

- Ez mit jelent? – néztem értetlenül.

- A mai éjszakát úgyis el fogod felejteni, nem kell tudnod. – Nem értetem először mire gondolt, de gondoltam van valami vámpír kepesége, ami mait elfogom felejteni. Ezt nem szeretném. Nem sokára úgyis meghalok, legalább legyen valami különleges az életemben.

- Nem szeretném.

- Mi?

- Nem szeretném elfelejteni.

- Akkor pedig égész életedben titkolnod kell.

- Az nem lesz nehéz.

- Mi a bizonyítéka, hogy nem árulod el senkinek?

- Nem akarok elmegyógyintézetbe kerülni. Senki nem hinne nekem.

- Hahaha… Igazán vicces vagy, kölyök. Rendben. De csak hogy tud, ha bárkinek is elfogod mondani az utolsó cseppig, kiszívom a véred. Még valami jobban szeretem ha lamia-nak hívnak.

- Az miben különbözik a vámpíroktól?

- Ugyan az csak a lamia latinul van. Ami annyit tesz, hogy vámpír.

- Fogok még találkozni?

- Kétlem.

- Ha megint vér kell, nyugodtan gyere. Várni fogok.

- Örülök, és ha kell szavadon foglak. De ez elég valószínűtlen.

Mire megint megszólalhattam volna már el is tűnt. Jó lenne, ha jönne még ebbe a két hónapban, de az se lenne jó, ha megsérülne. Azt hiszem ezt az egészet jól mélyen magamba zárom és arra fogok gondolni, hogy egy kicsit különleges vagyok. Visszafeküdtem az ágyba és elaludtam arról álmodva, hogy megint találkozni fogunk.

Másnap elég csöndes volt. Gondoltam, hogy rögtön nem fog jönni, de reménykedem benne hátha. De nem se egy nappal később se kettővel. Már fél hónap eltelt, de nem jött kezdtem elveszte a reményt, hogy még fogom öt látni. Mikor Doktor Richard belépet az ajtón és leült ugyan ara a székre, amire fél hónappal ezelőtt ült. Egy levélszerű dogot tartott a kezében. Majd komoly arccal (mint kiderült neki mindig komoly arca van, kivéve mikor mosolyog) elkezdet beszélni.

- Most kaptuk a hírt mi szerin az Mrs. Blake (az anyukám) öngyilkos lett. Egy levelet küldőt neked – lerakta az ágyamra majd ki sétált az ajtót és el balogot.

A fejem lüktetet a szememmel nem láttam a torkom kiszárat majd hánytam az oromból fojt a takony és egyszerre a fejemből minden ki ürült. Majd több mint egy óra kínszenvedés között kinyitottam a borítékot. És elkezdtem olvasni:

„Kedves, fiam közölnöm kel, hogy az életemet olyan szinten tönkretetted, hogy inkább a halálba menekülök.

A sok egyes elöl és atoll, hogy fölneveljek egy söpredéket. És most hogy elmegyek, elkel, mondjam apád halála igazából a te hibád.

Mikor megszülettél mindketten örültünk neked. Majd apád elment egy üzleti útra pont a szülinapod előtt, de vissza nem jött.

Később kiderült, hogy téged akar, fölköszönteni ezért egyel korábbi repülőgépen jött, ami lezuhant és apád szörnyet halt.

Még egyszer elismétlem apád halála a te hibád. Legutolsó szavam hozzád:

Remélem szörnyen fájdalmas halálod lesz.”