Milyen címet adnál ennek a műnek (fontos! )?

Alkonyat felé járhatott már az idő. A sűrű erdőből halk, majd egyre hangosodó nesz törte meg a csendes, békés naplementét. Egy szempillantás alatt kiugrott egy árny az egyik fa mögül, és futott a nem túl népes, bár annál titokzatosabb falu felé. De az árny mögött még hangosabb zajok jelezték azt, hogy nincs egyedül…

Viktória tizenhét éves tolvaj lány hírében állt. Nem is akármilyen volt ő, a legtöbben megirigyelhették volna tökéletes, rugalmas mozgását, lopakodását, illetve gyorsaságát. Édesapjától tanult mindent, amit csak tudott, és amit tökéletesen használt is. A mostanra már igen csak megőszült hajdani korcsmárost éppen csak olyan tehetséges fosztogatóként lehet hívni, mint a lányát. Nem egy élelmiszer-raktárat, istállót, és fegyvertárat rabolt már ki, minden rajtaütés nélkül. Viktória viszont több dicsőségre vágyott. A célja a királyi palota gyümölcsöskertje volt. Ott termesztették a legfinomabb gyümölcsöt, amit valaha földi halandó evett. Az ízétől minden ember az Édenben érezhette magát, zamatos, és édes, mint a méz, és többet ért, mint az arany. Viszont sejtette, hogy a büntetés, amit kapna, egyértelműen felakasztás, vagy fejvétel lenne. Nem is tudni, melyik a rosszabb. A terv viszont megbukott, ugyanis Viktória olyannal találta szemben magát, amire azelőtt még nem is gondolt. Meglátta, hogy a király lova fel van szerszámozva. „Mi lehet nagyobb dicsőség egy fejedelmi paripánál?”- gondolta magában, és már kötötte is volna el a lovat. Jelenleg viszont az lett volna a legnagyobb dicsőség, ha meg sem közelíti a kastélyt.

Körülbelül fél tucat felfegyverezett lovag üldözhette a tolvajt, hogy elfogják, és kivégezhessék. Viktóriának szerencséje, hogy fürge, mint a róka, és hogy akadályok tömkelege várt a lovagokra lóháton.

- Úgy sem kaptok el,tűzön-vízen át üldözhettek, az eredmény majd csak az lesz,hogy szomjan pusztulnak, és kifáradnak lovaitok! – kurjantotta vidáman a lány.

Se szó, se beszéd, igaza lehetett, ugyanis a lovagok messze nem voltak a közelében annak, hogy markukban tartsák a tolvajt. Viszont annál kitartóbbak voltak, és nem adták fel könnyen.

- Azt hiszi, maga átkozott haramia, hogy bemocskolhatja a királyság jóhírét és békésségét a bűncselekményeivel? Korábban kell felkelnie ahhoz! Az édesanyja sem volt józan, mikor megszülte magát! – szólt hozzá teljes haragból a legelöl haladó vitéz.

Ez a mondat szíven ütötte Viktóriát. Ő és az édesapja nem erről a földről származtak. Észak felől jöttek többszáz mérföldön át. Elmenekültek, amikor a családra támadt egy tucat gladiátor-kinézetű harcos – valószínűleg az ottani fejedelemség lovagjai – és áldozatul ejtették a gyönyörű, tehetséges Borbálát, a lány édesanyját egy hazugság miatt. Viktória szomorú, és fájdalmas emlékképpel emlékezett vissza az eseményre. Az éppen hét éves Viki, a kis ruhácskájában, és masnijában, és apja társaságában tért haza a vásárról,mikor a lovagok kitörték belülről az ajtót, és elhurcolták Borbálát, kötelek között, és még az édesapa sem állíthatta meg őket. Viktóriát egy bajba jutott, vergődő fókára emlékeztette így, visszagondolván a történetre. Vajon azóta mi történhetett az anyjával? Talán börtönbe zárták, vagy elvitték rabszolgának, esetleg kivégezték? Belegondolt, és könnyek szöktek a szemébe. Előfordulhat, hogy hiányozna neki az édesanyja? Hihetetlen, hiszen olyan régen történt… De ha mégis, vajon miért pont most jutott eszébe? Nincs itt az ideje gondolkodni, éppen menekülésben van. Vagy talán pont ez okozta a visszaemlékezést? Sejti, hogy neki is itt a vége, elkapják, és megölik? Akkor viszont - tiszteletreméltóan - gondolni kell szüleire. Visszaemlékezett arra, amikor hat éves korában szülei elvitték a csillagásztoronyba, a kastélyba. Mert ők, édesanyja munkája által megtehették. Következő emlékében öt évesen ült édesapja kocsmájában, és játszott, mikor egy huszonéves férfi lépett be a helyiségbe. Arcát, mintha Michelangelo faragta volna, külleme, mint a hercegé. És ez a beképzelt, pökhendi alak kérte meg az ő édesapját, hogy dolgozzon egy esztendőig a kastélyban. Ó, ha ott nőhetett volna fel, akkor most nem így végződne minden. Nem kellene meghalnia. Ugyanis legbelül már tudta, hogy nem futhat. Tudta, hogy hat lovas egy lány ellen messzi túlerő. És tudta, hogy örülhet, ha a szökés és a lopás együtt nem hoz azonnali halált. „Ó, drága Lucifer, te akartad így ezt? Te akartad vala, hogy én, bűneimért megfizetve távozzak erről a földről, és lelkemet elhurcolod rabszolgának, igaz? Hát, itt volnék. Érzem, hogy megfizettem bűneimért. Édesapám, ó a drága édesapám biztos büszke bent, az erdő mélyén leányára. Kérlek, tudasd vele, hogy nem megyek haza többet! És tudasd, hogy büszkén haltam meg, bűneimért megfizetve! Ó drága, Lucifer. Vidd el lelkem erről a bűnnel teli földről, és sose térjek vissza…”

És ezzel a lendülettel, fohászkodása utolsó sora után Viktória megállt. Hagyta, hogy üldözői bevegyék a hátrányt. Széttárta karjait, várva a végső csapásra. És Viktória feje a falu melletti mező füvére zuhant.