"Halj meg fiatalon, hogy szép legyen a holttested! " Ez milyen könyvben van?

Sziasztok,

az volna a kérdésem, hogy ez milyen könyvbe van benne, mert én kerestem, de nem találtam:(

Itt van egy részlet:

"Halj meg fiatalon, hogy szép legyen a holttested!"

Mondta Rebecka majd a mélybe vetette magát. Zuhanás közben mosolygott; nagy, széles mosollyal. Kirázott a hideg tőle. A tengerbe érve teste habbá vált, gyönyörű, fehér habbá, mely szertefoszlott a következő másodpercben. Rebecka öngyilkos lett.

Most tudatosult bennem, hogy a rablelkek felett milyen nehéz átvenni az irányítást. Ők nem voltak teljesen emberek, sőt alighanem jobban hajaztak egy kimondottan robotnak nevezhető gépezetre. Pedig testük ugyanolyan volt, bőr fedte mechanikus izmaik. A csontjaik intelligens porcelánja annyira strapabírónak bizonyult, hogy majdhogynem egy úthengernek kellett átmennie rajta az eltörése végett. És amint most megtudtam, teljesen lebomlik a szervezetük. Pillanatok alatt.

Rebecka velem járt egy osztályba. Ő volt a második számú prototípus, január ötödikén született. Ahogy én majdnem tökéletes lettem, ő majdnem szabad. Gyötörte a tudat, hogy öt nap választotta el az élettől. Öt kicseszett nap. Százhúsz óra.

Hosszú, szőke haja háta közepéig ért, egy hosszban. A szülei szabták meg a ruhatárát, visszafogott, elegáns cuccokat viselt. Vékony, kötött pulóvereket, bokáig érő nadrágokat, félcipőket. Minden olyan dolgot, amit egy jól nevelt lány hordana. Utálta.

Másodszámú rablélekként az első néhány évét árgus szemek kísérték. Minden egyes mozdulata, arcmimikája, gondolata papírra vetve állt a dossziéjában. Mikor betöltötte a tizenkettőt, úgy gondolták, hogy most már semmi különös nem történhet vele, szabadon rendelkezhetnek vele a kirendelt szülei. Borzalmas, maximalista szülők.

A tizenkettedik szülinapján bement Rebecka egy kisboltba és lopott egy pengét. Zsebében a vágóeszközzel távozott a boltból, nem kutatták át- egy rablélekről soha nem feltételezne senki semmit. Ahogy hazaért, bezárkózott és hosszanti, mély vágást ejtett a karján. Zubogott belőle a vér. Mosolyogva konstatálta, hogy fáj neki. Ez volt életében az első dolog, ami a fájdalom legkisebb jelét okozta neki. Imádta.

Az iskolában gonosz pletykák keringtek róla, mindenki a kezéről beszélt. A sebhelyes kezéről. Ilyen elviekben sosem történhetett volna, hogy egy rablélek egy olyan heget szerezzen. Ők tökéletesre voltak programozva és nem annyira kicsinyesnek, hogy össze-vissza kaszabolják magukat.

Rebecka élvezte a figyelmet. A lelke pici része így kiteljesedhetett. Ő valahogy a kelleténél jobban kitudott törni a ketrecéből, sokkal nagyobb volt az akarata. Hatalmas veszélyt jelentett a rendszerre.

Rebeckát tizennégy évesen renoválták. Lecserélték a bőrét, új, jobb izmokat kapott, teljesen új életet kezdhetett volna. De ő nem akart.

Levágta a haját, elviselve az ezzel járó büntetést. Aki nem ismerte, pillanatok alatt madárléleknek nézhette. Speciális tüdeje nehezen bírta a cigarettát, minden este köhögésrohammal küszköde ébredt fel. Úgy érezte végre él.

A madárlelkek barátságosak voltak vele, bár komoly fenyítésre számíthattak, ha a tiltás ellenére meglátták velük. Én mindig vele voltam. Megtanultam gyorsan futni a csendőrök elől, szépen húzni a festékszóróval a vonalat. Rágraffitiztünk a városházára, a vonatokra és rablelkek szüleinek házaira. Boldognak éreztük magunkat, ha rövid ideig is, de boldognak.

Soha bele sem gondoltam, hogy Rebeckának mekkora harc lehet a lelkében, hogy kitörjön a ketrecéből. Most viszont, hogy nincs többé Rebecka, nem tudom mi lesz velem.

Lehet nekem is bele kéne vetnem magam a tengerbe.

Előre is nagyon köszönöm mindenkinek:)))