Regényecském nyitó oldala, szerintetek milyen (17 éves korom végén kezdtem ezt írni)?

A sztori dipólusokra épül. A világ, amit ábrázol ellentéte a milyénknek. A sötétség a nyugalom, a fény ingerültté tesz, cselekvés ideje az éjszaka, nappal alszanak, a tér szűkös, a jó rossz, a földalatti lét természetes és a földfeletti különös stb... Alapból groteszkre vettem az ötletet olyan humorral, mint a Dán filmekben, tehát valami fura, félelmetes és szelid, humoros. A főhős az antivilág törzsgyökeres tagja. Egy szilárd erkölcsű verőlegény. Ám fordulat következik be és a világuknak vesznie kell. Az új bandavezér eltökélte, hogy meghonosítja a fenti erkölcsöt és kultúrát erőszakkal, zsarolással, minden erkölcstelen módszerrel. Egyszerre sátán és angyal. Tevékenységei felsértik főszereplőnk szilárdságát. Megalázza az új rendszer, de az öngyilkosságnál és bosszúnál jobb kiutat talál.

1. - Gondolattól a cselekvésig:

Izzó lámpák hevében sétált Kakas a Halszem utca nevezetű csatornában. A csatorna hófehér falában „jótékonyak” osztottak pénzt. Kakas egy gúnyos mosolyt eresztett a sok szerencsétlenre. Mindent megkaphat pénz nélkül is. Ereje teljében és felette csak egy istenség legelteti óvó szemét; Szergej. Teljes koncentrációját a maradék százötven lépésre irányította, amit már annyiszor megtett hazafelé.

Eltelhetett már reggel hat is, mikor hazatért. Ilyenkor már senki nem jár a folyosók végtelen rendszerében, mert nappal bújnak elő a barbárok. Ők mindig többen haladtak együtt. Nevetve portyáztak, egymást sose játszották ki, verték össze (pláne nem itt, a különbek földjén, mintha csak különcködnének, és nem éreznék nehezét több felmenőnyi idő íratlan szabálynak, ami ösztöneik mélyén kényszerít minden porcikát). A célért való küzdés gyökerét nem egymás fizikális eltiprásában, karizmuk erejében keresték, hanem közvetett módon, a pénzek hatalmánál fogva. Egy úgy nevezett magasabb értékrend miatt tartották félelemben alsóföld lakóit - amióta létezik alsóföld, mint fogalom -. Mégpedig azzal, hogy erre őket törvény kötelezi… meg, hogy nem lehet csatornában lakni. Mondjuk… mégis csak lehet. Ez egy szűkös, tiszta világ. Minden értelemben.

Kakas levette rikító zöld kabátját. Beért a mellékszobába, ami a ház közepén terült el és benne központosult minden. A gömbölyű szobában egy barbároktól lopott rács terült el, amin lehetett barangolni. Minden hófehér, tiszta, és semmi, tiszta-semmi. Volt egy rózsaszín tapétás bevágás a földbe, azt használta raktárnak zugában. Halomnyi ruha, hogy legyen lom is, üthető fal, hogy legyen fájdalom is, fényes képű doboz is, hogy legyen zaj és legyen mit nézni, meg egy jelentéktelen szoba valami csőnek, hogy legyen mibe üríteni. Az nem érdekelte hová vezet.

Amikor felért a szoba tetejébe lenyitotta a pincén (neki padláson) csüngő zsilipet. És leugrott belőle Anett. Aki úgy várta már ezt a pillanatot, hosszú, beméretlen idők óta. Hiszen napi egyszeri a szabadulása, mint a fegyenceknek ez, igen rövid idő, amíg reggelre újra rab lesz és kezdődik elölről. Ő egy szőke hajú szeplős teremtés volt, nagyjából négy évvel idősebb lehetett Kakasnál. Eleinte erőteljes, majd lassan belenyugvó, csökevényes atrocitások után megszokta az új időt, hogy nincs, és a gyötrelmet, hogy itt van. Az órák összesűrűsödtek fejében, csak a helyszínben változott meg az idő hossza. Megtanulta, hogy ami idelenn tízpercnyi? idő, az fenn egy óra? Akár. Voltak viszont dolgok, amikhez nem tudott még hozzászokni.

- Készítettem vacsorát. – Mondta.

Kakas megragadta a fejét oly felindultan, hogy majd összeroppantotta azt.

- Megmondtam, hogy szeretném én elkészíteni a vacsorámat. – Mondta dünnyögve, és azzal elszállt a harag. ...... stb.