Mi a véleményetek róla?

Bocs lehet, hogy egy kicsit hosszú lesz. Én írtam, a regényemből egy részlet. Kíváncsi vagyok az emberek véleményére:

Fort Greely Alaszka, 2012. november 28.

A nevem Jessica Stern.

17 éves.

És vérfarkas.

A szüleim, Robert és Caren Stern vezették az Alaszkai Központi Falkát addig a napig…

… ameddig meg nem ölték őket.

Már három év telt el azóta, de még mindig emlékszem arra a napra. Azon az istenverte délután veszítettem el a szüleimet, és még valamit, amit nem lehet megfogni. Elvesztettem a lelkem egy darabját, amit már sosem kapok vissza.

Eltörtem.

Csupán tizennégy éves voltam. De meg kellett tanulnom, hogy az élet nem olyan jó, mint amilyennek látszik. Fel kellett nőnöm, fel akartam nőni, hogy érthessem, miért történnek ilyen igazságtalan dolgok.

Mint minden szombaton, aznap délben is családi ebédet tartottunk. Akármennyire is akartam nem tudtam meglógni, hogy a suli helyes srácairól társalogjak telefonon a legjobb barátnőmmel, Shelbyvel. A testvéreimmel egy asztalnál ülve hisztiztem. Emlékszem, Dany akkoriban már össze tudott hozni pár értelmesebb gagyogást is. Éppen anya idegeit tesztelte a folyamatos sírásával, meglepően jól bírta. Én annál rosszabbul, és úgy tűnt ezzel nem vagyok egyedül az asztalnál. Brandon Charityt dobálta krumplipürével, aki már vörös arccal sikongatott egy ezüstgolyóért az öcsémnek. Be kell vallani a kis szöszinek jó humorérzéke volt már akkor is, csak nem tudott róla.

Egy kivételével minden egyes testvérem jelen volt az ebédnél. Hosszabb asztal kellett volna, ha még a bátyám is meg lett volna hívva, hogy elférjen az egója. Amióta egyetemre ment mindenféle kifogást talált, hogy ne kelljen hazajönnie. Megértettem, akkoriban alig vártam, hogy felnőjek, és elhúzhassak a francba.

Éppen egy viharos szóáradat akart kirobbanni belőlem, amikor apa benyitott az ebédlőbe. Meglehetősen gondterheltnek tűnt. Körülnézett a szobában, felmérte a káoszt, majd letelepedett az asztalfőre. Dany azonnal abbahagyta a bőgést, Brandon Chair pólója helyett a szájába tette a krumplit. Még Cana is felnézett az egyik csillagászati könyvéből, ami ritkán történt meg. Elcseszett egy család voltunk.

Vérfarkasék… Még viccnek is rossz!

Elfordultam, de még sikerült elkapnom egy titkos pillantást apám és anyám között. Idegesség villant át rajtam, de amilyen gyorsan jött, úgy tűnt el. Már épp belevágtam volna a bordaszeletembe, amikor Beck, apám egyik végrehajtója lépett a szobába. Nem sok emberének tudtam a nevét, de Beckét megjegyeztem, ő volt a falkahierarchiában a negyedik, ami elég előkelő hely volt ahhoz, hogy ismerjem a nevét. Néha észrevettem, hogy egy magas barna srác figyel az udvaron, vagy a kocsiban, és egyszer megkérdeztem apát, hogy ki ő, azt mondta: „Ne aggódj, ő Beck, vigyáz rád”. Nyolc éves voltam, azóta én is visszanézek rá, és ugyanúgy figyelem őt, mint ő engem.

Most nem engem bámult. Sőt egyenesen kerülte a tekintetemet. A szüleimet nézte feszes arckifejezéssel.

- Mr. Stern, behatolás történt. Az egyik farkas vadászat közben vette észre, hogy az északi kerítést lerombolták és autókerék nyomokat találtunk a helyszínen – ez volt az első alkalom, hogy hallottam beszélni. Meglepően mély hangja volt, ugyanakkor bársonyos és puha.

Apám a férfiról ránk nézett, és az ölében ülő Danyre. Én meg csak arra tudtam gondolni, hogy most biztos oda kell rohannia, megnézni, és végre elszabadulhatok. Kár, hogy anya elvette a telefonomat, de még mindig ott van a jó öreg vezetékes.

- Mire vársz Beck, intézkedj! Keresd meg a betörőket, és tüntesd el őket a területünkről. Ehhez én, nem kellek! Nem látod, hogy a családommal ebédelek?

Apám hangja bosszús volt, és leereszkedő. Úgy gondoltam Becknek nincs ma szerencséje. Apa valószínűleg ma már felhúzta magát valamin, így a betörés híre kevésbé aggasztotta.

Beck arca még jobban elkomorodott. Gyors odapillantást vetett rám és a testvéreimre, aztán mély levegőt vett, és visszafordult az alfája felé.

- Úgy gondolom uram, összefügghet a reggel talált holttesttel.

Nem bírtam, muszáj volt kiböknöm:

- Milyen holttest?

Minden arc felém fordult. Anyám tekintetét látva meg is bántam, hogy megkérdeztem. Ugyanakkor én érezhettem volna felháborodást, hiszen valakit a falkából meggyilkoltak és nem szóltak róla nekünk. De ezt akkor még nem igazán fogtam föl.

Apám jelentőségteljes pillantást vetett a rémült Charytire, aki anyához bújva szipogott. Természetesen már kiskorában is remek színésznő volt. Ahogy láttam többi testvéremet nem kifejezetten hatotta meg a hulla.

Vállat vontam, és várakozásteljesen néztem a magas alakra az ajtóban, de Beck még csak felém sem pillantott. A szüleim szintúgy. Apám törte meg a hosszúra nyúló csendet:

- Miből gondolod, hogy lehet egymáshoz bármi közük? Szerintem csak pár idióta emberkölyök szórakozik, azok pedig nem ölhették meg Bryant.

Nem ismertem a szerencsétlent, de azt tudtam, hogy csakis egy vérfarkas végezhetett vele. Egyetlen ember se lett volna rá képes. Vagyis gyilkos járt közöttünk.

- Igen uram, de megtaláltuk Bryan vérét a keréknyomok mellett, és az egyik lécen. Valószínűleg azzal szúrták le, illik a sebbe.

Chair levegő után kapott. Még én is elsápadtam kissé. Cana-t nem különösebben érdekelte a dolog, olvasott. de láttam anyán, hogy nem kell neki sok ahhoz, hogy mindannyiunkat felküldjön a szobánkba. Brandon megjegyzése csak hab volt arra bizonyos tortára.

- Leszúrták, mint egy vámpírt? Megnézhetem?

Anya mérgesen összevonta a szemöldökét, és apura nézett.

- Na, jó! Elég ebből! Jess vidd fel az öcsédet az emeletre – mutatott Brandonra – Te meg, ne merj nekem még egyszer ilyeneket mondani Brandon Stern!

Az öcsém bevágta a durcát.

- Most miért? Csak érdekelt – motyogta.

Felsóhajtottam, és felálltam magammal húzva az öcsémet is, és felvonultunk az emeletre.

Legalább felhívhatom Shelbyt.

Ez volt az utolsó beszélgetésem a szüleimmel.

Nem is nevezném beszélgetésnek.

Éjjel tízkor a nappali üvegajtajában álltam. Néztem az üvegen lecsurgó esőt. Odakint szakadt. Apáék már hét órája elmentek. Miután kiderítették, hogy a lerombolt kerítésnek köze volt Bryan halálához, elindultak, hogy felderítsék a birtokot, és megkeressék a gyilkosát. Arra a következtetésre jutottak, hogy bárki is hatolt be a területünkre még itt tartózkodik.

Már vissza kellett volna érniük. Nagy a birtok, de nem ennyire. Ráadásul anya is elment velük. Aggódtam. Odafönt a testvéreim aludtak. Az eső zubogásától nem hallottam a bejárati ajtó kattanását. De a hangos zokogást már igen. Kirohantam az előszobába.

Beck állt az ajtóban, az arca szigorúan kifejezéstelen. Mint a rendőr, aki a halálhírt hozza. Milyen ironikus! Előtte egy hosszú szőke alak zokogott térdepelve.

Celeana. Anyám barátnője, apa bétájának a felesége. Némán görnyedt Beck lába előtt. Láthatóan egyikük sem vett észre. Celeana motyogott valamit két szipogás között. Beck támogatásul megszorította a nő vállát.

- Most mindenkinek nehéz Mrs. Brown. A Falka megsínyli a halálukat, de nem törhet össze, a gyerekeknek szükségük lesz magára.

Ez mintha felrázta volna Celeana-t. A szemét törölgetve felállt.

- Ó, Istenem! A gyerekek. Ez szörnyű! Egyszerre elveszítették mind a két szülőjüket.

Az eső zúgása elnyomta a hangját, mégis minden szavát tisztán hallottam.

Nem.

Nem.

Nem.

Megsínyli a halálukat. Nem.

Észre sem vettem, hogy hangosan beszélek, amíg nem fordultak felém. Nem tudom mi lehetett az arcomon, de olyan óvatosan néztek rám, mintha bármelyik pillanatban összeomolhatnék. Lehet, így is volt. Celeana kinyújtott karral lépett egyet felém.

- Jessie, kicsim…

Elfutottam.

Erős szorítás a vállamon. Ez hozott vissza a jelenbe. Most, három évvel később itt ülök a fenyőillatú nappaliban, és bámulom a havat. Beck keze lecsúszik a vállamról, az emlékek szertefoszlanak. Szúr a szemem, de nem fogok sírni. Már nagyon régóta nem tudok sírni. Belül fáj, borzasztóan fáj, de képtelen vagyok kimutatni.

Lehuppant mellém a díványra.

Beck azóta volt a bizalmasom, hogy először alakot váltottam.

Újabb feltörni készülő emlékek homályosították el előttem a havas erdő képét. Hagytam, és elmerültem benne.