Szerintetek mi a besorolása ennek a novellának?

Az én szerzeményem, úgyhogy az is érdekel hogy tetszik-e nektek?:)

Madárdal

A férfi minden éjjel kint ült a teraszon, és kottákat írogatott. Három fehér lap telt meg lassan napfelkeltéig a rögzített dallamokkal.

A férfihoz minden reggel eljött egy madár. Fejét félrehajtva nézte a papírosokat, majd néhány hajszálat köpött ki az asztalra. Most hajszálat. Néha körmöket. Csőrével lecsapott a feléje nyújtott lapokra, és vissza se nézve elszállt a park lombjai közé. Fején sárga tűz táncol a nap sugaraiban, egy kólás kupaknyi ékszer, csillogó diadém.

A férfi a teraszról mindig rálátott a parkra. Este csendes volt, és nem szóltak benne madárhangok, szende angyalok világaként tört át a fák levelei közt a lámpák fénye. A város zajai uralkodtak, de zöld sziget nyugodalmas pontként feküdt el benne.

A férfi mindig az elérhetetlenség érzése, düh, és sóvárgás kerítette hatalmába, amikor csak ránézett. Lassan fölemésztették érzelmei, és a maradék jó emlékeit is beleírta a kottába, mert követelik, „olyan vagyok, mint a boltban a medveformás méztartó. Sárga színben pompázik, amíg belsejét kitölti a méz, minden gyerek csodálva nézi, és ellopja a konyhából, hogy vele játsszon, aztán ahogy kifogy belőle, eldobják, mert rájönnek, hogy nem több mint egy színtelen, ronda műanyag váz.”

A férfi a következő éjjel is írta a kottákat, reggel eljött a madár, letette a hajat, és elvitte a lapokat. Úgy érezte, hogy a szívében egyre kevésbé érez bármit is, csak az elérhetetlenséget, dühöt, és sóvárgást.

Eljött az est, írta a dallamokat, a madár jött, letette a körmöt, és elszállt a lapokkal.

A parkban minden nap rengeteg ember jött, mert a madarak gyönyörű hangon csiripeltek, sőt, mintha tényleg daloltak volna, állandó ének járta át a parkot, és az emberek jöttek, hogy megnyugodjanak, és békét leljenek, közben azt mondták magukban, bizony ilyen lehet a mennyországban is.

Eljött az est, készültek a kották, a madár jött, letette a tejfogat, és elvitte a papírokat.

A férfinak volt egy öreg töltőtolla. Minden este hozzáérintette a tarkójához, és így szólt: Ne, lelkem, érzelmeim, ki a tollba, onnan a papírra, majd a szájra! És a toll magához szívta a lelke darabjait, a szerelmét, gyerekkori örömeit, bús szép rezdüléseit, közben magától megtelt tintával, és a férfi tudata eggyé vált vele, ahogy a violinkulcsot fölrajzolta. De érezte, hogy lassan kiürül a szépből, mint a mézes bödön, és csak salak marad az alján, gyűlölet és szenvedés.

A madár pedig minden reggel jött. Végül nem maradt benne semmi, csak az elérhetetlenség, düh, és sóvárgás érzése. S megtöltötte vele a tollát, és írni kezdet. A madár reggel eljött, és letett egy hajszálat. A férfi emlékezett, hogy ez jelentett valamikor neki valamit, de elérhetetlen távolságra volt tőle a megértés, egy kottára fűzve. Üres volt, egy ronda műanyag váz. A madár elrepült a lapokkal.

Az emberek a parkban ijedten hallgatták a madarakat, akik eddig szépen daloltak, most dühös kiáltásokat hallatnak, és egymást tépik, egy kottákat cipelő madarat üldözve, akinek a fején ékszer csillog. A férfi pedig lesétált, és eljött a parkba, maga se tudná megmondani, miért. Végigment a ricsajtól zsongó ösvényein, és megállt egy öreg, odvas fánál. Az öreg, odvas fán volt egy fészek, benne egy tojás. Kinyújtotta érte a kezét, és az a tenyerében azon nyomban széjjeltört. És kigurult belőle egy gyermek. Kinyitotta nyálkától összeragadt szemét, és úgy suttogta: Apám. Az apja egy kézmozdulatával letörte róla a már kinőni készülő tollkezdeményezéseket, pihéket, és érezte, hogy újra megtöltődik a lelke, és érzések öntik ki. Lehajolt a gyermek füléhez, elmosolyodott, és egy dalt kezdet dúdolni neki.