Leírnátok nekem azt a részt az 5. rész (Remény) elején, amelyikben Reni és Cortez veszekednek?! :D

Ha az etika órára gondoltál:

"– A mai órán az erkölcsről fogunk beszélgetni – kezdte Vladár az órát.

– Van, akinek nem árt – tette hozzá Cortez. Tágra nyílt a szemem, és hirtelen nem is tudtam, hogy

mit szóljak. Ezt vajon hogy értette? Vagy kire? Ugye nem rám? Te jó ég!

– Kérnék mindenkit, hogy tartsa meg a véleményét – dünnyögte Vladár.

– Persze, persze – biccentett Cortez. – Úgyis tudja, akire vonatkozik – tette hozzá, mire idegesen

hátrafordultam. A tolla kupakját kattintgatta, és azonnal a szemembe nézett – Ugye?

– Miről beszélsz? – ráztam meg a fejem értetlenül.

– Semmiről. Csak hangosan gondolkoztam.

– Akkor folytasd halkan – szólt rá Kinga az ajtó felőli padsorból.

– Mindenki maradjon csendben. Rentai visszafordul! – förmedt rám a tanár.

– Elnézést – mondtam, és szót fogadtam. Kinyitottam a füzetem, felírtam címnek, hogy Erkölcs, de

úgy éreztem, a betűk szinte kinevetnek. Hogy gondolja? Mit képzel magáról? Azonnal

visszafordultam, és idegesen Cortezre néztem. – Te beszélsz nekem erkölcsről? – kérdeztem

hitetlenül. Cortez láthatóan megdöbbent, a reakcióm hevesebb volt, mint várta.

– Nem akartál zavarni? Ez valami vicc? Miért nem mondod, hogy nem érdekelt? Hogy annyira el

voltál foglalva… – röhögött kínosan, és hirtelen leesett: Cortez még mindig azért van berágva, mert

azt mondtam, a nyáron nem akartam zavarni. Már majdnem összeszorult a torkom, amikor egy

vészharang, akit Kingának hívnak, beleszólt.

– Na, mert te annyira törted magad! – kiáltotta Corteznek. – Mi van, elment az időérzéked a sok

szambázástól?

– Kinga, biztos, hogy ez nem tartozik rád! – nézett rá Cortez, és azt hiszem, ebben igaza volt, még

akkor is, ha Kinga fura módon engem védett.

– Akkor is elmondom a véleményem! – kérte ki magának Kinga.

– De nem az én órámon! Kinga, maradj csendben, Cortez, fejezd be, Rentai, te meg azonnal

fordulj meg, ne mondjam még egyszer! – kiáltotta el magát Vladár. Dühösen visszafordultam, és a

szám szélét rágva töprengtem. Ki kellett volna bírnom a szünetig, tudtam, hogy ki kéne bírnom a

szünetig, de nem bírtam ki a szünetig. Megint hátranéztem, mire Cortez, mintha csak szívességet tenne,

unottan rám szegezte a tekintetét.

– De tényleg. Ha ennyire zavart, miért nem írtál te?

– Nem azt mondom, hogy zavart – vágta rá kapásból.

– Pontosan mi bajod van? – kérdeztem, és az idegességtől majdnem elsírtam magam. Még soha,

de soha nem voltam ennyire mérges. Bármit gondolhat rólam, de nem kérdőjelezhet meg erkölcsileg.

Pont ő! Akitől életem első, kósza csókját úgy kaptam, hogy közben barátnője volt…

– Hogy vártam valami reakciót! Minimum – közölte szárazon. A szavai hosszú másodpercekig

csengtek a fülemben. Minimum?

Mi az, hogy minimum? Na, ezen teljesen kiakadtam.

– Ó, elnézést, de mit kellett volna tennem? Könnyes szemmel hálálkodni? – ráztam a fejem totál

megsemmisülve. Mert végül is csak arról van szó, hogy „hagyott” nekem egy nyakláncot a

postaládában. Még csak nem is személyesen adta oda. Inkább bedobta.

– Nem – mondta nyugodtan. – Bármit, kivéve, hogy valami hülye franciával motorozol a hülye

Párizsban! – vágta az arcomba a „mit kellett volna tennem?” kérdésemre válaszolva. Én pislogás

nélkül meredtem rá, mire valaki felemelte a hangját. Jacques volt az. Még sosem láttam idegesnek,

ezért nagyon meglepett, amikor konkrétan ráförmedt Cortezre, hogy „senki nem hülyézheti le Párizst!”

– Zsák, nyugodj meg! – szólt rá Cortez franciául, de Jacques iszonyatos tempóban, szintén franciául

hadart. Abban a pillanatban Kinga is úgy érezte, márpedig ezt nem hagyhatja szó nélkül.

– Mi van, Cortez, rosszulesik, ha valaki nem ájul el tőled? Van élet nélküled is, hidd el – húzta

gúnyos mosolyra a száját.

– Kinga, állj le! – förmedtem most meg rá, mert ne döntse el, hogy nekem van-e életem Cortez

nélkül, mivel pontosan tudja, hogy nincs.

Egyszerre kiabáltunk négyen, én félig Cortezt védtem, félig pedig hibáztattam."

Akkor itt a folytatás :) :

"Egészen addig, amíg az ig. helyettes fel nem állt, és egy „át kell mennem a titkárságra, egy hangot

sem akarok hallani” mondattal ott nem hagyott minket. Majdnem tíz másodpercig maradtunk csendben.

És a helyzethez képest ez rekord. De komolyan.

– Nem kellett volna kiküldetned magad. Vladár csak engem akart kizavarni – néztem Cortezre.

Bár haragudtam és veszekedtünk, azért valahol, a szívem mélyén virultam, mert utánam akart jönni.

– Mindegy – vonogatta a vállát.

– Azért kösz – sziszegtem kelletlenül.

– Persze, rögtön ájulj el! – zsörtölődött Kinga. – Ha nem vennéd észre, négyen vagyunk itt!

– Nektek is köszönöm – javítottam ki magam, és Jacques-ra mosolyogtam, aki még mindig nem

tette túl magát azon a traumán, hogy a szülővárosát sértegették. Pedig mindannyian tudtuk, hogy Cortez

nem úgy értette. Dühből mondta. Előfordul.

– Na jó, márpedig én nem fogok lemaradni! Nincs mit átgondolnom, az érveim továbbra is

helytállóak, azonban jogom van a tanórához! Én visszamentem – pattant fel Kinga, és átdobta a válla

fölött dús, előrelógó tincseit.

– Kinga, azt mondták, maradjunk – néztem utána.

– Én pedig azt mondom, nem. Főszerkesztő vagyok, rám épül a színjátszó kör, emellett edzésre

járok, közben pedig ájulásig tanulok, hogy Neményi távozásával végre én legyek az iskolaelső! Egész

egyszerűen nem fogok miattatok délután etikát kidolgozni, úgyhogy én most visszamegyek az órára! –

mondta, és úgy tűnt, övé az utolsó szó.

Kinga egyszerűen kiment. Ott maradtunk hárman. Cortez ellökte magát a faltól, aztán odasétált az

ablakhoz, és kinézett. Ezek után megpörgette az ig. helyettes asztalán lévő földgömböt, majd hirtelen

megállította. Unottan néztem, hogy az orrom előtt lévő térképen, pont előttem Franciaország, azon

belül is Párizs állt meg. Egészen „véletlenül”. Nagyon vicces. Ha-ha.

Cortez tovább járkált az irodában, én pedig kezdtem agybajt kapni tőle. Elsétált mögöttem, megállt

a falnál, odament az ablakhoz, aztán megnézte a falon lévő képeket. Aztán újra.

– Leülnél? – néztem rá, amikor már komolyan az agyamra ment.

– Bocs. Zavarlak? Mert nem akartalak zavarni… – felelte gúnyos mosollyal, aztán levágta magát a

mellettem lévő székre, és keresztben felrakta a lábát az asztalra. Minden dühöm ellenére valahol

mélyen egy jó nagy „wow”-ot gondoltam. Cortez az a srác, aki komolyan felrakja a lábát Máday

asztalára, szemrebbenés nélkül.

– Abbahagynád ezt a „ki zavar kit” dolgot? – kérdeztem, megpróbálva figyelmen kívül hagyni,

hogy mennyire nagyon kúl.

– Nem – felelte egyszerűen. Legalább őszinte.

– Mit akarsz hallani? Hogy sajnálom? – kérdeztem. – Mert nem sajnálom! – tettem hozzá gyorsan.

– Nem érdekel – tárta szét a karját lazán.

– Oké, fogalmam sincs, hogy mi bajod van, de tudod, mit? Engem sem érdekel – jelentettem ki

sértetten. Ha valamire jó volt, hogy egész nyáron Kingával lógtam, az az, hogy sikerült belém

nevelnie, hogy nem hagyom magam. Cortez éppen elégszer csinált már belőlem hülyét, mostanra elég

volt!

– Rendben – biccentett, aztán bedugta a fülébe a zenelejátszója füldugóját, és bekapcsolta a

készüléket. Na, akkor így állunk.

Idegesen magam elé meredtem, miközben az agyam folyamatosan kattogott. Azért ez

igazságtalanság.

– Tudod, mit? – fordultam felé, mire unottan felemelte az iPodját, és azt hiszem, lehalkította.

Zavartan néztem a műveletet, aztán hogy ki ne essek a szerepemből, gyorsan folytattam. – Örültem az

ajándéknak! Nagyon is! Akartam üzenni, de tudtam, hogy éppen repülsz. Másnap nem üzentem, mert

nem tudtam, mikor alszol. Harmadnap meg már úgy voltam vele, hogy késő, ha eddig nem írtam, most

miért tenném… – túrtam bele a hajamba idegesen, megfeledkezve arról, hogy a frufrum

összekócolódik.

– Negyedik nap pedig gondoltad, motorozol egyet francia fiúkkal – fejezte be Cortez a

mondatomat, a saját stílusában.

– Ez nem igaz! – ráztam meg a fejem idegesen. – Lépj már túl ezen! Miért ne motorozhatnék? –

kérdeztem, miközben lassan már én magam is elhittem, hogy motoroztam valami franciával. Ezért még

Kinga kapni fog, az biztos. Skizofrén lettem miatta!

– Felőlem motorozz – mondta Cortez nyugodtan.

– Ó, ne csináld már! – fordultam felé elképedve. – Nem mondod komolyan, hogy az ezermillió

faladon lévő üzenet közül pont az enyém hiányzott… – kontráztam. – Az is lehet, hogy írtam, csak

elveszett a sok „hiányzol” poszt között – folytattam gúnyosan, utalva arra, hogy a Facebook-oldala

úgy pörgött egész nyáron, mintha csak egy turnén lévő rocksztár lenne.

– Érdekes – tűnődött. – A Facebook-profilomat volt időd megnézni, de üzenni nem.

A fenébe. Hirtelen nem is tudtam mit mondani, csak éreztem, hogy ég a fejem.

– Ha azt hiszed, hogy minden szabad pillanatomban a profilodat bámultam, nagyon is tévedsz! –

jelentettem ki. És ez volt az igazság. Nem minden szabad pillanatomban néztem rá. Csak minden

másodikban.

Cortez elmosolyodott, én pedig elkaptam a tekintetem. Enyhén égtem.

– Tudom, a szabadidődet sokkal hasznosabban töltötted – felelte enyhe éllel a hangjában.

Elengedtem a fülem mellett.

– Úgy csinálsz, mintha csak én nem írtam volna… Mondjuk, ha jobban belegondolok, körülbelül

októberre tudnál válaszolni az összes téged „hiányoló” tagnak, szóval elképzelhető, hogy majd kapok

egy megkésett üzenetet… – vágtam vissza, szerintem ügyesen.

– Ezt előre kigondoltad? Mert majdnem frappáns volt – röhögött ki Cortez. Hm. Azt hiszem,

mégsem vagyok még annyira jó vitázó. De kár, hogy Kinga kiment!

– Jó, igazad van. Hibáztam – sóhajtottam. – Legközelebb, ha kapok tőled valamit, majd

„lájkolom” – vigyorogtam.

– Miből gondolod, hogy valaha is kapsz még tőlem valamit? – mosolyodott el, én pedig

elkomorodtam, és ösztönösen összerándult a gyomrom. Igyekeztem leplezni a csalódottságom és lazán

felfogni a dolgot. Nehezebben ment, mint szerettem volna.

– Nem is kéne semmi – motyogtam, és azt hiszem, sikerült nevetségesebbé tennem magam, mint

valaha bármikor.

– Nem is kapsz – nézett rám Cortez, és bár komolynak tűnt, a szemén láttam, hogy legbelül

mosolyog.

– Jó – duzzogtam. – Ha gondolod, ezt is visszaadom – húztam ki a pólóm alól a láncon lógó

gyűrűt. Persze belehalnék, ha meg kéne válnom tőle, de azt akartam, hogy tudja, semmit sem jelent.

– Tartsd csak meg – legyintett.

– Annyira nem kell. Amúgy se tetszik – feszítettem a húrt, mire Cortez hangosan felnevetett.

– Azért hordod? – kérdezte végül, én pedig totál megsemmisültem.

– Nem – kezdtem lassan, közben meg vadul cikázott az agyam. – Azért hordom, hogy bármikor

visszaadhassam – mondtam végül. Pár másodpercig mindketten csendben végiggondoltuk a

válaszomat, aztán egyszerre tört ki belőlünk a röhögés. Nyílt az ajtó, és Máday lépett be rajta.

– Ha jól emlékszem, azt kértem, néma csendben – szúrt le minket, Szegény Jacques, semmit nem

csinált, csak a széken ücsörgött, de ő is kapott leszúrást. – Hol van Kinga?

– Visszament az órára – dünnyögtem. Máday, mintha csak sejtette volna, unottan forgatta a szemét,

és egy „később elintézem” mondattal visszaült az asztalához."