Szerintetek az miért probléma, hogy a legtöbb fiataloknak szóló szerelmi könyv irreális?

Miért baj? Nem tudom, te hogy vagy bele, de ha egy könyvben az író nem kezeli jól a szerelmi szálat, és ez nagyon könnyen megeshet, akkor bizony alig tudja beleélni magát az olvasó, nem tud a szereplőknek szurkolni, hogy jöjjenek össze.

Azt vettem észre, hogy a legtöbb irreális szerelmi szál beleesik az instant szerelem kategóriájába. Az instant szerelem azt jelenti, hogy a két karakter első látásra már szinte fülig szerelmesek, anélkül, hogy akármit beszéltek volna egymással, vagy hogy ismerték volna egymást (pl. Twilight, Shiver, vagy a legutóbb olvasott borzalom, A tigris átka). Nos, ilyen nincs a való életben. Az olvasónak az kell, hogy a főhőssel együtt szeressen bele a másikba, fokozatosan, szépen, apránként, ahogy az életben is. Ahol szerintem a legjobban megoldották: Sötét erők trilógia, Időtlen szerelem trilógia, Tökéletes kémia és folytatása, és jónéhány mangában is. Ha ez a fokozatosság nincs meg, csak már a második közös jelenetükben egymás pofájába vágják, hogy "Szeretlek, jobban mint az életemet, és örökké, de jajj, ne legyél velem, mert különben meghalsz", akkor az olvasó inkább (jobb esetben) röhögve lerakja a könyvet, és keres valami igényesebb írást.

Még azt vettem észre, ha az író már az első könyvben összehozza a szereplőket, a második könyvben rendszerint szakítaniuk kell, és megy a teljesen felesleges dráma és ömlengés, amitől megkímélhettek volna minket, ha egyszerűen jobban kifejti a megismerkedésüket az író.

A másik dolog még, amiért nem épp dicsérendőek ezek a könyvek, hogy teljesen irreális ideálképet festenek le. Ugyanolyan károsak lehetnek, mint a médiában mutogatott gebe csontkollekció lányok. Sokszor a pasi túl tökéletes, annyira, hogy olyan nincs is, a lánynak pedig annyi esze van, mint egy marék lepkének. És ezt rengeteg könyv úgy írja le, mintha ez lenne a követendő példa, a természetes, a normális, ami enyhén szólva is nevetséges.

Az, hogy torz ideálképet festenek, valamint valótlanul mutatják be a szerelmet, amit az olvasók 99%-a még nem ismer (életkorukból eredően), és így nem olyannak fogják elképzelni, amilyen.

Mert milyen is a szerelem a valóságban? Két ember találkozik egyszer, kétszer, sokszor, közben beszélgetnek, lehetőleg egyre többet, csinálnak pár tartalmas közös programot, amelyek során egyre inkább elkezdenek kölcsönös szimpátiát érezni egymás iránt. Ahogy tovább találkozgatnak és egyre többet beszélgetnek, ez a szimpátia tovább erősödik, egész addig, amíg úgy nem döntenek, hogy érdemes lenne megpróbálni az életet a másikkal közösen.

Na már most, hány romantikus ifjúsági regény szól erről?

Hadd válaszoljam meg a saját kérdésemet: egy sem. A legtöbben a főszereplők minden ok nélkül gyúlnak azonnal szerelemre egymás iránt, tehát egyrészt kimarad az egymásba szeretés folyamata (amely hónapokig tart a valóságban), másrészt nincs reális oka annak, hogy miért szeretnek egymásba. A valóságban nem úgy működik a dolog, hogy sétálok az utcán, meglátok egy embert, és hirtelen belém csap egy villám, amelynek hatására rádöbbenek, hogy ő életem nagy szerelme, és ölni is képes lennék érte, és ő a mindenem stb. Nem, ez nem így működik.

A szerelmet irreálisan tálaló ifjúsági regények hatására a fiatal, e téren még tapasztalatlan olvasóközönségnek hamis képe alakul ki tehát a szerelemről, annak működéséről.

A másik a torz ideálok. Macsó szépfiú és lüke, gyönyörű főhősnő - ezek nagyon nem kéne, hogy követendő példák legyenek. Mikor olvastunk utoljára olyat, hogy a főszereplők intelligensek, tanultak, kulturáltak, erkölcsösek, becsületesek, szorgalmasak és családcentrikusak? Mert a való életben ezek az ideálok, nem az, hogy legyen IQ light, de legyen hosszú szőke haja és darázsdereka.

A fent leírtakhoz a leghasonlóbb főhősökről utoljára Rejő A láthatatlan légiójában olvastam. (Rejtő sem a legjobb példa a realitásra, de a mai romantikus ifjúsági regényeknél még mindig nagyságrendekkel jobb.)