Szerintetek, jó ez a novella? Ezt úgy találtam, de szeretnék hasonló témában írni. Szeretem a háborús momentumokat.

Hazafelé

- Majdnem elfogtak az németek - mondtam Bálint bácsinak, a plébánosnak.

- Itt, már nem kell félned, fiam - felelte és a vállamra tette a kezét. - Isten házában vagy.

Második napja voltam úton. Apai nagybátyám családjától jöttem, ahol az éj leple alatt találkoztam Tóth hadnaggyal és azzal a néhány katonával, akik ki tudtak szabadulni a németek gyűrűjéből. Bújni voltak kénytelenek, pedig az értékes információt, valahogy el kellett juttatni a zászlóaljhoz. A nagyládán feküdtem félálomban és hallgattam, ahogy a felnőttek az imbolygó gyertyalángnál halkan, duruzsolva beszélgettek. Kissé kinyitottam a szemem és láttam, ahogy a hadnagy körülnéz a szobában.

- Valakinek el kell vinnie ezt az irományt. Az esperes tudni fogja, mit kell tenni. De közülünk egy sem mehet. Az túl veszélyes lenne. Nem félünk a golyóktól, de ha elfognak, vagy kilőnek minket, a jelentés sem ér oda. Pedig ez létfontosságú.

- Majd én elviszem - suttogtam halkan.

Elhalkult a duruzsolás. Minden szem rám nézett.

- Mit mondtál? - kérdezte a nagynéném.

- Azt, hogy majd én elviszem.

- Dehogy viszed, lelkem! Te, csak itt maradsz szépen, míg elmúlik a veszély. Nem bírná a szívem, ha te is odalennél. Hát, még anyád! Hiszen, azért küldött ide, mert itt nyugtod van.

Ez igaz volt. Apám a fronton harcolt. Halálhíre egy hónapja ért minket. Anyám napokig sírdogált, aztán annyira féltett, hogy elküldött ide. De én nem szerettem itt lenni. Már nagyon vágytam haza.

- De én biztos, hogy elviszem! - mondtam újra, felülve. - Tudom, hova kell vinni. Ismerem az utat jól. Kikerülök mindenkit és odaérek hamar. Rám senki nem fog gyanút.

A hadnagy felém fordult.

- Hány éves vagy, fiam?

- Tizenkettő.

- Biztos, hogy meg tudod csinálni? - kérdezte komolyan.

- Biztos hát! - feleltem nagy hangon.

- Hát, vigyed te legény. Hajnalban indulnod kell. Nénédet megkérjük, ezt varrja be jól a kabátodba. A világon senkinek nem beszélhetsz róla. Az üzenetet, csak az esperes úrnak adhatod!

Minden oldalán szegett bőrzsebet vett elő. Abban, már benne volt az üzenet. Kiokított még, hogyan viselkedjem, ha találkozom valakivel vagy mit mondjak, ha katonák állítanak meg. Aztán ők elhallgattak, én pedig ledőltem a ládára, de nem nagyon jött álom a szememre. Időnként sercent a katonák cigarettája, s a kabátom sussant olykor néném ölében, míg gondosan belevarrta a kis csomagot.

Amikor, már jól ki tudtam venni a tájból a templom épületét a dombtetőn, lelassítottam a lépteimet. Fél nap is eltelt azóta, hogy hajnalban a német katonák megláttak, amint sietősen szedem a lábaim hazafelé. Riadtan figyeltem, ahogy fénycsóvák kezdték kaszabolni a sötétséget. Megijesztett a kiabálás és az is, hogy nem értettem abból a kiabálásból semmit. Azért azt tudtam, hogy meg akarnak állítani. Futásnak eredtem menedéket keresve, de nehéz volt úgy elbújni, hogy csak a mezők közti erdősávon lopakodhattam. A fatörzsek pattogni kezdtek, csak azután hallottam meg a dörrenéseket. Nem mertem lassítani. Nem tudtam, sikerül-e takarásban maradnom a fáktól. Motorbiciklik zúgtak fel, s indultak felém, mint megannyi haragos szelindek. Amint nekiszaladtam az utamat keresztező pataknak, tudtam, hogy elvesztem. Ott nincs menedék. A meredek partoldalon megbotlottam valami gyökérben és bukdácsolva hol talpon, hol térden robogtam a víz felé. Egy minutum sem telt el, s a patakban találtam magam arccal lefelé. Tavasz volt már, de a víz hideg volt. Éreztem, amint végigcsorog a hátamon, a ruhám alatt. Oldalra vetettem a fejem, hogy lélegzethez jussak, de nem álltam fel. A motoros katonák, még percekig cirkáltak legalább százlépésnyi körben. Nem találtak meg. Eltakart előlük a sás és a hajnali sötétség. Felbőgették a járműveiket, s végül odébbálltak. Recsegő hangjuk sokáig a fülemben volt még. Amikor, már teljesen biztos voltam benne, hogy nincsenek a közelemben, feltápászkodtam. Kitámolyogtam a vízből és a partoldal tetején leültem. Még mindig remegtem a félelemtől. Nem hittem, hogy élve megúszom. Lassan kitapogattam a kabátom oldalába varrt csomagot. Úgy véltem, nem esett baja. Utoljára alaposan körülnéztem és útnak eredtem a falum felé. Nincs már messze. Délutánra otthon lehetek...

Az öreg plébános aggódón nézett rám.

- De azért jól vagy, ugye?

- Jól vagyok, csak nagyon megijedtem, amikor lőni kezdtek rám.

Lerogytam az egyik padra. Jólesett a templom hűvöse. Kint, nagyon melegem volt már és fáradt is voltam.

- Itt van az esperes úr, ugye Bálint bácsi?

- Itt hát, a szobámban - felelte az öreg. - Hoztál is valamit?

Nem válaszoltam, csak néztem rá tanácstalanul. Felismerte a félelmemet.

- No hát, nem is nekem kell felelned - mondta és megsimogatta a fejemet.

- Csak az esperes úrral beszélhetek Bálint bácsi.

- Gyere - fogta meg a karomat -, bekísérlek hozzá.

Az esperes egykedvűen fogadott. Meghajoltam kissé.

- Laudetur Jesus Christus.

- In aeternum. Amen. Nem mondhatom, hogy téged vártalak, fiam.

A plébánoshoz fordult.

- Kérlek, nézz körül a templomban. Nem akarom, hogy valami idegen megzavarjon minket. Leginkább senki se. Aztán, ha visszajöttél, vidd le Imrét a konyhába, adjanak neki valami harapnivalót. Jusson egy kicsi otthonra is.

- Ez, csak természetes - bólintott a plébános. - Hamarosan itt leszek.

Amint kiment az ajtón, az esperes hozzám fordult.

- Miért te lettél a futár?

- Én jelentkeztem. Azt mondták, hazamehetek anyámhoz. - Megvontam a vállam. - Talán maradhatok is.

- Felelőtlenség. Hiszen, gyerek vagy még. Bár, most hogy szerencsésen ideértél, jobb is így. A háború nem neked való. És senki másnak sem. Az Úr békéje hamarosan ránk köszön. Na de, lássuk a küldeményt!

Kigomboltam a kabátom, s a bal oldalon belül kezdtem felfejteni a varrást. A résen kihúztam a kis bőrtasakot, ami az üzenetet védte a viszontagságoktól és átnyújtottam neki. Kést vett elő az asztalfiókból és felhasította a csomagot. Kivette belőle az összehajtott papírlapot és nagy nyugalommal terítette szét az asztalon. Egy percig némán olvasta, aztán gyufát gyújtott és a lángjába tartotta a levelet. Aprókat bólogatott a semmibe révedve, én pedig arra gondoltam, bizonyára nagy veszélyt vállalt, amikor magára vette a közvetítő szerepét. Felsóhajtott, majd rám nézett.

- Ezzel a te feladatod véget ért. Hazatérhetsz édesanyád házába és elmondhatod neki, milyen derekasan viselkedtél. Csak a küldeményről ne szólj.

- Nem szólok - feleltem.

- Sajnálom, hogy apád odaveszett a fronton - folytatta. - Majd mondok egy imát érte. Jó ember volt. De neked, még nem kell utána menned.

Végszóra Bálint bácsi lépett a szobába. Azt hiszem, annak ellenére, hogy neki sem beszéltem a levélről - aminek a tartalmát, csak sejtettem -, nagyon jól tudta, mi történik majd a következő napokban. A konyhába kísért, de nem tudtam leülni, hogy éhségemet csillapítsam. Mihamarabb anyámnál akartam lenni. Hónom alá kaptam az elém rakott kenyeret, meg az újságpapírba csomagolt szalonnát és elköszöntem a plébánostól.

Hamarosan haza is értem. Miután sikerült megszabadulnom anyám aggódó öleléséből, elmeséltem neki, milyen utam volt hazafelé és miképp sikerült elkerülnöm a német golyókat. Félig sírva, félig nevetve hallgatta hazajutásom történetét. Bátor katonának titulált és örömtől csillogott a szeme, amíg meséltem.

Néhány nap múlva kaptuk a hírt, hogy nem messze az egyik zászlóaljunk rajtaütött az ellenségen. Büszke voltam, hogy közvetve részese lehettem a sikeres megmozdulásnak. Ez az apró epizód pedig, szerepet játszott abban, hogy a háború hamarosan véget érjen.