Miért megy át Cortez Renihez az SzJG 4. részében március 16-án?

Este hétkor, amikor még mindig a

nappaliban gubbasztottam, csöngettek. Anyu ment ki, majd pár

pillanat múlva visszajött, és mondta, hogy Cortez van itt. Azonnal

felpattantam.

– Nem akar bejönni, inkább kint megvár – mondta anyu, én

pedig bólintottam, és felkaptam az akasztón lógó kabátomat.

Kiléptem az ajtón, és lenéztem a ház elıtti két lépcsıfokra.

Cortez lehajtott fejjel ült a lépcsın, összekulcsolt kezét az ölébe

ejtette. Egy pillanatig haboztam, aztán magam alá húztam a

kabátom, és leültem mellé a lépcsıre. Nem tudtam, mit

mondhatnék, Cortez pedig csak bámult maga elé. Már legalább öt

perce ültünk csendben egymás mellett, amikor kinyílt mögöttünk

az ajtó, és anyu két pokrócot hozott ki, hogy terítsük legalább a

hátunkra, mielıtt megfagyunk. Én halvány mosolyt erıltetve az

arcomra bólintottam, és rátekertem magamra az egyiket. A másik

Cortez mellett hevert a lépcsın; oda sem nézett. Anyu sóhajtva

megsimította a vállát, majd visszament a házba.

– Nem tudtam, hová menjek – szólalt meg hosszas hallgatás

után, és csak lefelé nézett. Némán bólintottam, remélve, hogy

tudja, abszolút megértem, és örülök neki, hogy hozzám jött.

Cortez a tenyerébe temette az arcát, és idegesen megdörzsölte a

fejét. – Azt mondták, enyhébb szélütés – suttogta, én pedig

fájdalmasan lehunytam a szemem. – Rendbe fog jönni – tette

hozzá, és azt hiszem, inkább magát akarta nyugtatni, mint engem.

– Biztos – mondtam halkan. – Minden rendben lesz –

bólintottam, és igyekeztem erısnek látszani, de nem igazán

voltam az. Cortez féloldalasan rám nézett, és halványan

elmosolyodott. Olyan elgyötörtnek és fáradtnak tőnt, hogy rossz

volt látni.

Úgy tőnt, hogy Cortez nem nagyon akar beszélgetni, úgyhogy

inkább csak ültünk egymás mellett a hidegben, és gondolkoztunk.

Egy idı után (amikor már vacogtam) Cortez sóhajtva felém

fordult.

– Megtennél nekem valamit?

– Persze – feleltem, de a sok hallgatástól berekedtem.

– Szólnál Hallernek, hogy nem megyek a héten?

– Persze. Csak neki? – kérdeztem.

– Meg Ricsinek. Mondd, hogy majd hívom.

– Jó, átadom – bólintottam.

– Itt a telefonod?

Kihalásztam a zsebembıl, és odanyomtam a kezébe. Cortez

pötyögött a billentyőzeten, aztán visszaadta.

– Az utolsó hívás a számom. Ezen tudsz hívni. A másikat

kikapcsolom egy idıre – magyarázta, én pedig némán

bólintottam. Persze, érthetı, hogy senkivel nem akar beszélni,

ezért kikapcsolja a telefonját. Mondjuk, azt nem tudtam, hogy

van másik száma. És, mint kiderült, senki, mert Cortez megkért,

hogy ne szóljak errıl.

– Dehogy – ígértem meg.

– Azt hiszem, megyek – mondta, és felállt. A lehetı

leggyorsabban én is felpattantam, és hirtelen megborzongtam. –

Remélem, nem fáztál meg – mosolyodott el, én pedig megráztam

a fejem. – Szia – intett, és már a kapu felé sétált.

– Szia! – szóltam utána erıtlenül, és miután elment, a hidegtıl

remegve bementem a házba.

– Hogy van a nagymamája? – érdeklıdött anyu. Elmondtam,

amit tudtam, mire a szüleim szörnyülködve rázták a fejüket. – És

Cortez?

– Hát… A körülményekhez képest, azt hiszem, jól – feleltem,

és felmentem a szobámba.

Lehuppantam a babzsák fotelembe, és fáradtan lehunytam a

szemem. Aztán elıvettem a telefonom, és küldtem egy üzenetet.

Csak annyit, hogy ne idegeskedjen, minden rendben lesz, és hogy

azért pihenjen, meg ilyesmi. Alig egy percen belül jött a válasz.

Másolom:

„Kösz. Mindent. Tényleg.”