Ezen részlet alapján elolvasnátok a könyvet? Abból a regényből származik, amin dolgozom jelenleg is. A történet egy kicsit misztikus, thriller elemekkel vegyített krimi.

Tudta, hogy meg fog történni, és nem tehet semmit ellene, hogy megakadályozza. Az öböl fölötti sziklapárkányon találta magát, előtte a szülei álltak kézen fogva, némán és mozdulatlanul, akár két szobor. Erős szél fújt, a hullámok hangosan csapódtak a szikláknak, fehér tajtékot szórva a magasba, miközben az eget sötét fellegek takarták. Halkan, alig észrevehetően, mintha a távolból érkezne, egy túlvilági, női énekhang zengett a levegőben, megfoghatatlanul és ellenállhatatlanul. Melina szerette volna felhívni magára szülei figyelmét, oda akart rohanni hozzájuk, hogy visszatartsa őket, azonban képtelen volt megmozdulni, vagy akár csak kiáltani. Valami visszatartotta, egy láthatatlan erő kötötte gúzsba végtagjait.

Ekkor bekövetkezett, amitől rettegett. Petrosz Marangakisz és a felesége, Deszpina, váratlanul előreléptek, s a következő pillanatban a mélybe zuhantak. Melinának reagálni sem maradt ideje, mivel a következő pillanatban egy gyönyörű, virágos rét vette körül. Szülei két oldalról fogták a kezét, szeretettel mosolyogva gyermekükre, mialatt mindhárman leültek egy padra. A másodpercekkel ezelőtti félelemből semmi nem maradt. Úgy eltűnt, akár az öböl és a sziklapárkány, hogy helyét a fenyvesek által határolt mező vegye át. Selymesen meleg napsugarak simogatták a lány bőrét, az azúrkék égbolton fehér bárányfelhők úsztak lustán, elérhetetlen célpontjuk felé. Egyedül a női énekhang nem változott, ám szinte elvegyült a kabócák ciripelésében.

Minden békés és normális volt. Melina már régen nem tapasztalt ilyet, és most fürdőzött a kellemes hangulatban. Szülei még mindig fogták a kezét, mosolyuk kitartóan ott maradt az arcukon. Melina megpróbálta kihúzni kezeit a szorításukból, de képtelen volt. Valami nem stimmelt. Baljósan hideg érzés kúszott fel a gerincén, az énekhang felerősödött, a rettegés visszatért.

Szempillantás alatt beborult az ég, és viharos szél támadt. A virágok, a fák levelei, valamint az összes fűszál hervadni kezdett, a növények magukba roskadva bebarnultak, szabályszerűen összeaszalódtak, felfedve a talajt borító, hófehér koponyák százait. Rothadás szaga csapta meg a lány orrát, s ahogy a szüleire pillantott tüdejében bennrekedt a levegő, majd éktelen sikoltás szakadt ki belőle. Melina kezét két csontváz tartotta erősen, üres szemgödreikkel, vicsorgó arcukkal bámultak rá. Állkapcsuk lassan kitárult, hús és bőr nélküli fejük közelebb hajolt a lányhoz.

Melina küzdött, akár egy pókhálóba került légy, de mindhiába. A csontvázak egyre közeledtek a nyakához, fölöttük az égen három szárnyas lény körözött, mint keselyűk az oszladozó tetem fölött. Villám cikázott át az égbolton, becsapódva a talajba, lángra lobbantva az elszáradt mezőt.

Mintha csak a pokol kelt volna életre.