Szerintetek milyen eddig?

A Földalatti világ

[Főszereplő: Kayden Wilem]

1.

Az éjszaka rémeket álmodtam. Visszatért az az álom. Futok az erdőben, nem tudom merre, nincs célom. Hirtelen meglátom apát, de ő összecsuklik és meghal. Az álom valóban megtörtént. Az a nap borzasztó volt. Kicsi voltam, de tudtam, soha nem fog visszajönni. Valahogy, apával jobb volt a kapcsolatom, mint anyával. Talán az az oka, hogy anya eddig keveset foglalkozott velem, vagy Cleoval volt, vagy dolgozott. Reggel kopogtak - Tessék.- motyogtam, kikászálódva az ágyból. Anya jött be. - Szia. Leülhetek?- mutatott az ágyra. Bólogattam. - Figyel, kicsim. Emlékszel Cleo barátjára? Tudod, Michael. - Ja, igen. Az a nagydarab behemót. Igaz? - Kérdeztem gúnyosan. Nem szerettem azt a Michael gyereket. Egyszer, "véletlenül" eltörte az egyik üveg madár szobromat. - Igen, ő. Szóval...tudod...izé...ahhhh... szakított a nővéreddel. - mondta, és láthatólag kicsit elérzékenyült. Vagy, por ment a szemébe. Ez érdekes, pedig Cleo a multkór azt monda, örökkön örökké szeretni fogják egymást - Óóóó. De nekem mit kell csinálnom? - kérdeztem érthetetlenül, mert nem fogom babusgatni. - Csak arra kérlek, légy kedves vele, amíg be nem gyógyulnak a sebei. - Megütötte? - Jesszusom. De a nővérem Kung fu-zik, vagy mi. - Nem, dehogy! A lelki sebeiről beszélek. - Úgy láttszik ezen jót derült. De, aztán visszaállt a szokásos hangulatába. Felültem az íróasztalom tetejére. - Próbálok neki segíteni, mondom, hogy ne sírjon, de az este sok zsebkendőt használt el. Szegénykém. - Sóhajtott egyet. - Elmentem. Tudtok egymással normálisan viselkedni?- Kérdezte, miközben odament apa fényképéhez. - Igen. - Kiment. Felsóhajtottam, mert nem szeretem ha anya a szobámat nézegeti. Van egy pár képem Specerről. Felvettem farmert, kék cipőt, szürkés barna pólot, mellényt és egy fehér sálat. Úgy döntöttem lemegyek. Kiváncsi vagyok, hogy néz ki Cleo depresszíósan. Az éles lépcsőfordulónál majdnem pofára estem. Cleo az étkezőasztalnál ült és a műzlijét kavargatta. A haja kócós volt. A pizsamáját már rég vehette fel. Itt-ott kakaó, és más étellfoltok éktelenkednek. Felkészültem, hogy szépen viselkedjek Cleoval...- Reggelt! - Köszöntem. Cleo felnézett a műzlijéből. A szemei karikásak, orra vörös volt a sok fújástól. Köszönésképpen biccentett, majd visszamerült a gondolataiba. Elővettem egy tálat, beleöntöttem tejet és müzlit, majd leültem Cleoval szembe. - Borzasztóan nézel ki. - Emlékeztettem karikás szemeire, és kócos hajára. - Befognád? - A hangja rekedt, és vékony volt. - Ja, aha. - Gyorsan bekaptam pár müzliszemet, fölálltam és odamentem a TV-hez. Pont valami romantikus, vígjáték ment rajta. Nem foglalkoztam Cleo gyilkos pillantásaiva. A távkapcsolót a dohányzóasztalra raktam. Amikor egy olyan rész jött, hogy a csaj bevallja a fiúnak, hogy szereti, Cleo fölpattant, megragadta a távkapcsolót és dühösen kikapcsolta a TV-t. - Én is szeretlek! - Mondta gúnyos mosojjal, ami ebbe az állapotában, vicsornak tűnt. - Tudod, szerettem Michaelt! És... és én is bevallottam neki, hogy szeretem! De ő mit csinál? Szakít velem! - Ordította, a kelleténél kicsit hangosabban. - Engem nem érdekel a te nyálas életed. - Fintorogtam. Cleo nem foglalkozott a beszólásommal.- Tudod mit éreztem akkor? Milyen maró fájdalmat? Mintha megnyílt volna alattam a föld. Nyílna meg alattad is! Érezd milyen az! - Veszekedésünkből, nagy baj lesz, gondoltam. És igazam lett. Fölálltam, és éreztem ahogy megmozdúl alattam a föld. Cleo nagyra nyílt szemekkel nézte, amint padló helyett, föld lett. És ekkor történt, amit nem hinnék el, ha nem velem történt volna.

2.

Sötétség. Csöndesség. Ezekkel a szavakkal lehetne jellemezni azt az helyet, ahová kerültem. Mintha hatalmas tűz pusztított volna. Feketék voltak a fák, fű sehol. Egy állványon, elferdült tábla, rajta halvány betűkkel ráírva: Suanterdoll. Mellette egy nyíl, ami mutatta arra van Suanterdoll. Összeborzongtam. Hova kerültem? Mi ez a hely? Haza akarok menni! Féltem. Egyedül voltam, ezen a hátborzongató helyen.Felálltam. A ruhám csupa sár, hamu és piszok volt. A lábszáram megsérült. Megpróbáltam a sálammal elálítani a vérzést. Botladozva kerestem a kiútat. Csak egy ösvény volt. A Suanterdoll felíratu táblánál, így hát elindultam arra. Nagyon fájt a lábam. Az út tele volt akadályokkal. Megkapaszkodtam egy fába. Nem bírtam tovább, sírva fakadtam. - Ha...za...aka...rok menni!!! - Csak remélni tudtam, hogy Cleo annyira bedühödödt rám, hogy fejbe vert a távkapcsolóval, én elájultam, és ezt csak álmodom.

Kétségbeesve, kapkodtam a levegőt. Úgy éreztem, összeszűkűlt a tüdőm. A félelem érzése belémnyilalt. Megpróbáltam lehunnyni a szemem, és megnyugodni.Hideg volt. Fáztam, mert az az egy darab vékony kis farmer jackie-tnem ilyen időjárásra találták ki. Újra útra keltem, de nagy szomorúságomban nem vettem észre azt a hatalmas faágat, így megbotlottam benne. Elfeküdtem a nedves földön. Valahogy nem hibáztattam Cleot. Azt, hogy hova kerültem, nem tudom. Eggyáltalán ez a valóság?Nagyon álmos voltam. Persze, hisznen a rémálomtól alig aludtam valamit, 4:00-kor már kukorékoltam. Szép, hétvégén. Ezt nem hiszem el! Vérző lábbal, piszkos ruhával feküdtem a jéghideg földön, egy ismeretlen helyen, ami nem tudom hol van, hogy kerültem ide, és én azon aggódtam, hogy korán keltem. Felnyögtem a fájdalomtól. Ha van ember, aki idetéved, nem tér vissza. Kiskoromban az osztálytársaim azt mondták, hogy van egy olyan világ- a nevét nem tudták- amiről nem tudnak semmit, mert aki oda betévedt, nem tért vissza. Az első pizsipartimon ezzel a rémsztorival ijesztgettek. De akkor még nem hittem nekik. Aznap este furát álmondam. Azzal a világgal kapcsolatban. Valamennyire hasonlít ez a világ az álombeli világhoz. Valami nagyot reccsent. Ijedtembe felsikítottam. A pulzusom 190 ment fel. Körbenéztem. Egy fekete fa ága tört le. Kicsit megnyugodtam, de nem, mégsem. Nem tudtam mitől törhet ezt le. Egy állattól? Valami mesebeli lénytől? Vagy tán csak magától? Ezek a gondolatok cikáztak a fejemben, amikor éreztem, hogy lecsukódik a szemem. Elaludtam. Hiába a félelem. Hiába a fájdalom. Az álmosságom nagyobb volt. Vajon ha felébredek, otthon leszek? Úgy fogok gondolni erre a helyre, mint egy rémálomra? Vagy még úgy se? Mint egy gondolat. Egy elszálló, rémes gondolat. Lépteket hallottam, de nem foglalkoztam vele. Még a halál is kellemesebb lenne, mint ez a hely.

3.

Egy fura helyen ébredtem. Valahogy reménykedtem benne, hogy ez az otthonom. De valahogy a szag, a szoba. Nem olyan volt. De tudtam, biztonságba vagyok. Vagy csak reménykedtem. A szoba szép volt. Világos virágmintás tapéta volt, ami vidámabbá tette a helyet. Az ajtó mellett egy barna kis asztal, mellette egy krémszínű fotel. A padlószőnyeg is virágmintás volt. Az ágy tölgyfából készülhetett. Lila ágynemű volt rajta. Szembe vele egy nagy barna szekrény állt. Én ott feküdtem az ágyba. A lábam be volt kötözve, sálam tisztára mosva. Az éjjeliszekrényen egy pohárba tej és kis tálcába süti volt. Na most meg hol vagyok? Megkostóltam a sütit. Finom volt. - Felébredt! - Suttogta valaki a csukott ajtó túloldaláról. Az ajtó kinyílt. Egy fura kicsi néni jött be. Sárga ruhája és felkontyolt haja láttán még anyukának is el tudtam képzelni. Kedvesen mosolygott, lapos sarkú cipőjében akkora lehetett mint én. Kezében újabb tálca süti. - Üdvözöllek kedvesem! Hoztam sütit. Még meleg.- Kedvesen nyújtotta felém a tálcát. Nem úgy tűnt mint aki bántani akarna. Sőt, segíteni. Elvettem egyet a tálcáról.- Köszönöm! - Féltem feltenni a kérdést, Hol vagyok? - Karoline vagyok! A földön találtunk meg, a határnál. Szegénykém, láttuk, hogy nem ide valósi vagy.Hogy kerültél ide?- Tette fel a kérdést. - Én...én nem tudom. Otthon felkeltem...- Elmeséltem neki az egész történetem. Karoline nem szólt közbe. Az ágy végébe ülve hallgatta ide jutásomat. - ...és itt ébredtem föl. - Fejeztem be. - Sajnálom! Nem tudom hogy történhetett. - Sóhajtott. Hirtelen egy férfi lépett be a szobába. Alacsony, vézna volt. Fekete haja kesze-kuszán állt. Kockás inget és farmert viselt. Ő is kedvesen mosolygott. - Hogy vagy?- Kérdezte, gondolom tőlem.- Már sokkal jobban, köszönöm!- Mondtam. A férfi leült. - Hogy hívnak, kislány?- Kérdezte Karoline.- Kayden. Kayden Wilem.- Kicsit zavarba voltam, nem szeretem a kislány megszólítást.- Kayden, kicsim. Te...nem hiszem, hogy...hazajutsz valaha.- Mintha áramütést kaptam volna. Kezeim elfehéredtek, arcomból kifutott a vér. Soha nem jutok haza? Soha nem láthatom a családom? Nem, az nem lehet! Egy dagadt könycsepp gördült végig az arcomon. Hirtelen a szívem elfelejtett dobogni. Akkor már sírtam. A tüdőm összehúzodott, nem kaptam levegőt. Karoline megölelt - Sss. Ne sírj! Minden rendben lesz. Sss. Semmi baj.- A férfi fölállt. Tehetetlenül nézett rám Láttszott, hogy segíteni próbál, csak nem tud. Valahogy rábirtam venni magamat, hogy abbahagyam a sírást. Karoline téved. Haza fogok jutni. Hittem abba, hogy hazajutok. Remélem. - Jól van, semmi baj. Sajnálom, hogy megijesztettelek.- Mentegetőzött Karoline. Közben a férfi is bemutatkozott. Wendle a neve. De még mindig nem tudtam valamit.-Hol vagyok?- Kérdeztem még mindig szipogva - Wendle titokzatosan válaszol.-Suanterdoll városában, a Földalatti világban.