Nem értem Dante Isteni Színjátékból a Pokolnak egy énekét. Mi történik itt pontosan?

Hello!

Az a helyzet, hogy holnapra el kell olvasni Dante Isteni Színjátékból a Pokol 33. énekét, de én nem értem. Mi történik itt pontosan? Valaki légyszi értelmezze nekem!

Felemelé a szörnyü lakomátul

száját a bűnös, megtörülve szépen

a fej hajában, melyet rága hátul,

s kezdé: »Ó hát megint véresre tépjem

a kínt, amely szivemet elszorítja

már rágondolva, nemhogy még beszédben.

De hogyha szavam lészen az a csíra,

mely szégyent hoz ez áruló fejére,

láss beszélve sírni s beszélni sírva.

Nem tom, ki vagy s e kárhozat helyére

miként jöttél; de Flórenc szép vidékén

szülöttnek sejtet szavaid zenéje.

Tudd meg hát: Ugolinó gróf valék én

s ez itt Ruggieri érsek: mért vagyok

ilyen szomszédja, elválik a végén.

Hogy tette azt, hogy benne bízva sok

ármánya által bús fogságba estem

s elvesztem: elbeszélni nincsen ok.

Azért csak mit nem tudhatsz még, lefestem,

hogy lássad azt, van-é okom haragra,

lefestem, mily csúf halált halt a testem.

Keskeny nyilás vet fényt a bús falakra,

miknek éhségem ád nevet azóta,

s hol még sok ember lesz börtönbe rakva.

S már e nyiláson át fogságom óta

több holdat láttam, míg jövőmnek fátylát

egy rossz álom előttem szétnyitotta.

Álmomban ez egy farkast és családját

üzött fel úri vadászként a hegyre,

amelytől Luccát Pizából nem látják.

Tanult, sovány ebekkel űzte egyre

s Sismondi és Lanfranchi és Gualandi

vele együtt kergették vetekedve.

Fáradtan már alig bírtak haladni

a farkaskölykök s ezer harapásnak

sebével láttam őket ott maradni.

Napkölte előtt fölébredve másnap

hallám, hogy fiaim kenyeret kérnek

nyögő hangján álomközti sirásnak.

Kő vagy, ha nem sir benned is a lélek

elgondolván, ez mily érzésre keltett;

ki itt sem könnyez, mit könnyezne még meg?

Felébredtek s az óra már közelgett,

amikor enni szoktak nékik adni,

de álmából mindegyik rosszat sejtett.

S hallám az alsó zárat elcsukatni

a szörnyü tornyon; és szemükbe néztem

fiaimnak - s hangot se tudtam adni.

Nem sírtam - kővé váltam már egészen -,

de sírtak ők, s szólt Anzelmocska végre:

"Mi lelt, apám? mért nézel oly sötéten?"

Ekkor se sírtam, sem a kérdezésre

nem válaszoltam aznap, sem az éjjel,

amíg a másik nap nem jött az égre.

Amint a kínos tömlöc némi fénnyel

világosúlt és én borzadva láttam

arcomat négy arcon tükrözni széllyel,

két öklömet kétségbeesve rágtam;

s ők azt gondolván, étel éhe dúlja

testem, így szóltak felugorva bátran:

"Atyánk, nem lesz szivünknek ennyi búja,

ha minket eszel! Te ruháztad csontunk

e vézna hússal: - vedd magadhoz újra!"

Aznap, se másnap, több egy szót se mondtunk,

nem búsítottam őket több sohajjal -

mért nem nyíltál meg, föld, elnyelni gondunk?

Mikor negyedszer így talált a hajnal,

Gaddo magát előttem elvetette:

"Apám, hát nem segítesz!" - nyögte jajjal.

Azzal meghalt. S mint most látsz engemet te,

sorban elesni láttam mind a hármat

ötöd- s hatodnap, kínok közepette.

S már vakon keresném négy fiacskámat

kezemmel; s két nap nevük egyre mondtam,

míg többre ment az éhség, mint a bánat!«

Amint végezte, szemforgatva nyomban

a nyomorult fejet kezdé harapni

s foga kemény volt, mint eb foga, csontban.

Aj, Píza, örök botrány fogsz maradni

a szép hazában, ahol a si járja.

Mert a szomszédság rest példát mutatni,

támadjon fel Gorgóna és Caprára

s az Arnót torlaszolják el keresztbe,

hogy benned mindent megfullasszon árja.

Bár Ugolino vesztedet kereste

s minden várad eladta volna tényleg,

nem vonhatnád fiait ily keresztre.

Ártatlanok, hisz nem sok éve élnek,

új Thébae! Uguccione és Brigata

s a kettő, kiket fent nevez az ének.

Tovább mentünk, hol a jég síma háta

más népet föd be zordan, kiknek arca

van fölfelé a jégből, nem a háta.

S a könny maga a könnyet visszatartja,

hogy a könnyek befelé visszaszállnak,

hogy több legyen a kín nyomása, harca.

Mert a legrégibb könnyek összeállnak

s a szemnek gödrét megtöltvén előre

az arcon kristálysisakot csinálnak.

S bár, mint kinek megkeményült a bőre

érzéketlen volt arcom: a hideg

minden érzését elrabolta tőle,

mégis úgy tetszett, szél legyinti meg.

És kérdém: »Mester, ki mozgatja ezt már?

Nem alszik itt lenn minden lengeteg?«

S felelte: »Útunk ama tájra kezd már

vinni, hol saját szemed válaszol majd,

meglátva az okot, amelytől ez száll.«

A fagy varából most elénkbe sóhajt

egy hang: »Ó lelkek, kik annyira szörnyen

vétkeztetek, hogy vár a legalsó part,

ó törjétek le, hogy egy percre könnyen

kisirjam kínom, ezt a szörnyü fátylat

szememről, míg majd ráfagy újra könnyem.«

Feleltem: »Mondd, ki vagy, ha az a vágyad,

hogy legyen kedvem emlékezni rád: -

s ha nem segítlek, e jég vessen ágyat.«

Felelt hát: »Én Alberigo barát,

gonosz gyümölcs gonosz kertésze voltam,

s kapok most a fügéért datolyát.«

»Ó« - mondtam ekkor - »itt vagy hát már holtan?«

S ő: »Nem tudom, fenn jár-e a világban

testem, vagy elpihent a síri boltban,

mivel az megvan itt Ptolomeában

hogy ide gyakran előbb hull a lélek,

mint Atropos kárt tenne fonalában.

És hogy e könnyből fagyott régi kéreg

súlyát szememről szívesebben elvedd,

elmondom, hogy mihelyt e szörnyü méreg,

árulás vétke, szennyezi a lelket,

testét egy démon elfoglalja s benn ül,

míg ideje lejár s a vére cserged.

S a lélek addig ilyen kútban enyhül,

s tán jár a teste még ez árnynak ott fönn,

aki már rég mellettem idelenn hül.

Te tudhatod, ki nemrég még a földön

éltél; ser Branca d'Oriának nevezték,

s több éve múlt, hogy e hely néki börtön.«

»Félek, hogy megcsalsz« - mondtam -, »hiszen ezt még

ezt a ser Branca d'Oriát ki se vitték,

eszik, iszik, alszik s ruházza testét.«

»Fönn« - szólt -, »hol a Rondakörmök hevíték

neki a szívós szurkot főni, forrni,

Zanche Mihály úr meg sem érkezett még,

mikor már ennek a testébe holmi

ördög jött és egy rokonába, szállni,

ki az árulást segíté koholni.

De nyujtsd kezed már valahára szánni:

nyisd föl szemem!« - És én föl nem nyitottam

és jótett volt, gonoszul véle bánni.

Aj Genova! minden baj megvan ottan!

s az erkölcsöt lakói messze küldik.

Genova! mért nem pusztúlsz el legottan?

Mert ezt a vásott romagnai földit

olyannal láttam Kocitusz tavában,

kinek a lelke Kocituszba' fördik

s a teste élve jár-kel Genovában.

Köszi!