Hosszabb kritikákat kérnék, ne kíméljetek: erősségek, gyengeségek, mit kéne még gyakorolnom^^?

- Elég volt, végeztem! - csaptam le dühösen a tollat- Mégis mi bajod van vele? - néztem rá Fausztuszra, aki a szemközti asztalnál ülve éppen az egyik dalszövegemet olvasta. Barna haja a szemébe lógott - Miért nem zenésíthetem meg? - Nézd Arvid - vágott bele- értékelem az odaadásodat és szorgalmadat. Tehetséges énekes vagy, de én mondom neked, ebből a dalból sosem lesz világsiker. - De miért? - kétségbeesetten próbáltam valami elfogadható érvet keresni- az előző írásomra is ezt mondtad-ugrott be - és az különdíjat is nyert. - Először is- kezdte a producerem- túl sok a közölnivaló, a hallgatóság nem tudja feldolgozni a hallottakat. Másodszor - emelte fel a mutatóujját- a te imidzsed a lassú, lírai hangvételű zeneszámokban rejlik. Nem volna okos dolog most, az Aranyszív-díj jelölésed előtt újítani Ha írsz egy szomorú, érzelmes slágert, akkor megígérem, hogy azt elénekelheted - fejezte be a vitát- Mára végeztünk, elmehetsz. Holnap délre várlak – szólt vissza a válla felett kifele menet. Fogtam magam és nekiálltam összeszedni a vázlataimat - Még valami! - bukkant fel újra az ajtóban- Két nap múlva jelenésed van a Frostwork középiskolában. Egy héten keresztül ott fogunk forgatni. - Miért? - Ezzel is növeljük a rajongótáborodat - magyarázta Fausztusz- és neked sem ártana már egy kis lazítás. - Lazítás? - néztem rá hitetlenkedve- Ha te lazításnak nevezed azt, hogy lányok hada fog üldözni autogramokért és közös fényképekért könyörögve, akkor köszönöm lemondok erről az élvezetről - mondtam egy ellenséges pillantás kíséretében- Felejtsd el! - Ez most más lesz, mint a Waltz gimnázium. - Nem lesznek lesifotósok és örült rajongók? - a múltkori események még élénken éltek az emlékeimben. Az előző iskola, ahol forgattam kis híján az őrületbe kergetett. A Waltz gimnázium híres volt a táncosairól, akik sorra nyerték a különféle díjakat és versenyeket. Nehéz volt bekerülni, csak a legjobbak és leggazdagabbak járhattak oda. Az elején nem volt semmi gond, de aztán találkoztam vele. Stella Rool a legújabban felfedezettek közé tartozott, és meg volt róla győződve, hogy minket az isten is egymásnak teremtett. Állandóan a nyakamon lógott, követett mindenhova, de szó szerint mindenhova, ráadásul SMS-ekkel bombázott az éjszaka kellős közepén (kész rejtély, honnan tudta meg a számom). Szerencsére épen megúsztam az egészet, de azért a biztonság kedvéért lecseréltem a telefonomat. - Szavamat adom rá, hogy nem- felelte csendesen. Hátratűrte melírozott haját és kezet nyújtott- Akkor áll az alku? - Van más választásom? - sóhajtottam fel és elfogadtam a felém nyújtott kezet. A producer rám vigyorgott és ismét elhagyta a szobát. Befejeztem a pakolást, felvettem a gitáromat a földről, kimentem, bezártam az ajtót, majd a sarkon kikémlelve ellenőriztem, nem állnak-e lesben sehol őrült nőszemélyek és szemtelen riporterek. Megnyugodva hagytam el az épületet egy mellékutcába fordulva. Koszos, mosatlan ablakú házak mellett haladtam el, a földet cigarettásdobozok és sörösüvegek borították. Veszélyes környék volt, de én, aki itt nőttem fel otthon éreztem magam ezen a helyen. Árva voltam, nem ismertem a szüleimet. Loptam, csaltam és hazudtam, bármire képes voltam az életbe maradásért. Vagyis majdnem mindenre. Ölni sohasem lettem volna képes. Még most is tisztán emlékeztem a gyomromat mardosó éhségre, a tél fagyos hidegére, a magányra, ami súlyként nehezedett a szívemre. Ezt a féltve őrzött titkomat egyedül Fausztusz ismerte. Ő volt az, aki kiemelt a nyomorúság és fájdalom tengeréből, aki megmutatta az élet szebbik oldalát. Magához vett, mikor csak egy koszos kis csavargó voltam, felnevelt és világsztárt faragott belőlem. Neki köszönhettem, hogy nem felejtettem el ki vagyok. Tőle tudtam meg, milyen a szülői szeretet, milyen, mikor családja van az embernek. Az apám, a bátyám, a védelmezőm volt egy személyben. Sokkal tartoztam neki. Nevetés hallatszott a távolból, a főutca már a közelben lehetett. Fejembe csaptam a kapucnim, elrejtve ezzel ébenfekete hajam és élénkzöld szemem, majd gyorsítottam lépteimen, kifújtam a levegőt és kiléptem a főtérre. Szerencsém volt, nem ismertek fel, az emberek tovább folytatták mindennapi tevékenységüket, pillantásra sem méltattak. Rezegni kezdett a mobilom, felcsaptam a készüléket. - Halló? - szóltam bele. Semmi- Halló? - próbálkoztam újra, miközben azon gondolkoztam, honnan tudja mindenki a telefonszámom. - Ébredezik a gonosz- suttogta egy halk hang- A fény kihuny és örökre elveszik a remény. A Sötétség kora visszatér, ha nem állítod meg őt. - Szórakozzon mással, nem vagyok vevő a tréfáira - morogtam bosszúsan. Lenyomtam a megszakít gombot és töröltem a számot. Meg kellett írnom egy új dalszöveget, nem értem rá világvégét jósoló fazonokkal foglalkozni.