Valaki tudta segíteni, hogy hogy lehetne jobban, érthetőbben leírni a történteket? Vagy érthető így is ahogy van?

Nedveset éreztem az arcomon, s valami átható, édeskés illat furakodott az orromba. Felpillantottam, s egy bozontos kép bámult vissza rám. Egy kutya?

Szemügyre vettem az ebet. Piros nyakörvet viselt, koromfekete szőre ápolt volt, csillogott a napfényben, s átható, kék szeméből értelem sugárzott.

Visszadőltem a földre, hallgattam zakatoló szívemet, s próbáltam megint normális ütemben venni a levegőt. Tőle rémültem volna meg ennyire? Az nem lehet.

Valami más üldözött. Valami nagy és fenyegető. Rajta kívül kellett, hogy legyen itt még valaki más is. Vagy csak képzeltem volna az egészet?

Mikor úgy éreztem, eléggé összeszedtem magam, felültem. Az állat még mindig mellettem állt, érdeklődve figyelte minden mozdulatom. Fejét félrebillentette, a farkát ütemesen csóválta.

Feltápászkodtam, és nagyjából leporoltam a ruhámat. A térdem sajgott a hirtelen eséstől, a hajamba pedig levelek akadtak. Kisöpörtem őket. A táskám a földön hevert nem messze tőlem, a nagy lendülettől elszakadt az egyik pántja. Körülnéztem. Köd bolyongott a fák között, elrejtve előlem a benti világot.

Az ösvény két oldalán égővörös virágok nyíltak, de még így is kitűnt közülük az egyik. Óriási szirmai akkorák voltak, mint a tenyerem, de szélei fekete színűre változtak. Csak nem valami kórság támadta meg? Még találgattam volna egy ideig, ha nem veszem észre, hogy Joker nekem háttal állva felborzolt szőrrel morog. Elnéztem a mutatott irányba, de semmi különöset nem láttam. Először.

Hatalmas sötét folt mozgott az erdőbe, csak néha lehetett megpillantani, mivel beleolvadt a köd rejtekébe. Mi lehet az? Egyre közeledett, így már ki tudtam venni óriási fogait, hosszú karmait, sőt még a leheletét is éreztem. Földbe gyökerezett a lábam, mozdulni se tudtam félelmemben.

Fekete medve.

Az hogy lehet? A mi erdeinkben nem élnek medvék. Ráadásul ez a példány óriási volt, egyáltalán nem hasonlított azokra, amiket képeken láttam. Kétszer akkorára nőtt meg, mint egy átlagos fekete medve, szőre, mint az éjszaka sötétje. Levegőt se mertem venni, nehogy valamivel felingereljem.

Vérvörös szemével engem vizslatott, s nekem az az érzésem támadt, hogy csak a megfelelő pillanatra vár, hogy lecsapjon. Elindult felém, én pedig reflexből elkezdtem hátrálni. Lehet, hogy nem volt okos dolog, de ha egy ötszáz kilós vadállat jön veled szembe, nem hiszem, hogy bárki egyhelyben maradt volna. Valami hidegnek ütközött a hátam.

A Sziklafal!

Ezek szerint csak a medvén át vezet út kifelé, másfelé nem menekülhettem. Erre előbb is gondolhattál volna Nadin! – szidtam meg magam.

A medve mintha csak olvasott volna a gondolataimban kivicsorította a fogait, két lábra emelkedett, s támadásba lendült.

Mancsával felém sújtott, velőtrázó ordításától úgy éreztem, beszakad a dobhártyám. Gyorsan lebuktam, így a csapása nem ért célba, viszont a sziklán egy óriási karmolás nyom vált láthatóvá. Nem sokon múlt!

Újból rám rontott, most viszont nem voltam elég gyors, leblokkoltam. Karmai egyre közeledtek, már az arcomban éreztem az általuk keltett szelet, mikor valami az utolsó pillanatban félrelökött. Nagy csattanással vágódtam el, s gurultam két-három métert hátrafele egy tölgy mellett megállva.

Miközben nagy nehezen kisöpörtem pár hajtincset az arcomból, megpróbáltam felpillantani, hogy megérthessem az események menetét. Hihetetlen látvány tárult a szemem elé.

Joker előttem állt, morogva, ugatva próbálta elijeszteni a medvét. Kicsinek, gyengének és sebezhetőnek tűnt a fenevaddal szemben, mégsem menekült el, nem hagyott magamra, hanem halált megvető bátorsággal igyekezett megvédeni.

A medve közelebb jött, s mintha gúnyosan mosolygott volna.

De az nem lehet ugye?

Joker sem tétovázott, egy ugrással a behemótra vetette magát; elkapta az egyik mellső mancsát, jókora sebet ejtett rajta. A medve felüvöltött fájdalmában, s újból támadásba lendült, ám a kutya gyorsabb volt nála. A háta mögé került, s megint rávetette magát, most az egyik hátsó lábát vette célba. Ám most nem sikerült meglepnie a medvét.

Az nem is tétovázott, megragadta Jokert, s a lábánál fogva dobta magasba. A kutya hangos csattanással vágódott a sziklának, majd a földre esett, s ott maradt mozdulatlanul.

- Joker ne!- kiáltottam. Rettegés járta át a szívem, ahogy a vadállat ismét elindult felém.