Ha esetleg van egy pár perced elolvasnád amit most írtam?

Mike egyedül volt… Épp sétált haza az iskolából. Hajába csapott a hideg őszi szél. Felvette új kötött sapkáját, melyet attól a lánytól kapott szülinapja alkalmából, akibe már 9. óta bele van zúgva. Elkergette a fejéből a gondolatot, és haladt tovább. Hirtelen ötlettől vezérelve befordult egy kis sikátorba… tudta, hogy ha ott halad, akkor hamarabb hazaér és hamarabb maga mögött hagyja a Halloween-i őrületet. A sok jelmezes kisgyereket, akik cukorkát kéregetnek, a sok fölösleges díszt, giccset. Nem igazán hatotta meg az ünnep. Manapság nem nagyon hatotta meg sok minden. Egyedül talán a naplója. A naplója, amibe beleírta minden bánatát, azt a kevés örömöt is ami életében érte. Minden abban volt benne. Még indulás előtt írt bele egy bejegyzést:

„Az ember sose tudhatja, hogy mikor, mi várja. Legyél mindig felkészült. Az iskola megint maga a földi pokol volt. Költözhetnék, már el végre minden problémám megoldódna.

Megint odajött hozzám Ő. Nem hinném, hogy valaha is fogok tenni valamit… Ez örökre plátói marad.”

Szóval sétált tovább a sikátorban. Egyszeriben tölgylevelek csörgöttek el a lábai előtt. Kissé ingerülten belerúgott a kupacba, ami egy pillanatra felrepült a levegőbe, eltakarva az előtte álló út maradék részét. Egy pillanatra, és ez is épp elég volt. Elég volt ahhoz, hogy a semmiből előtűnjön egy maszkos viszonylag magas vékony alak. Valami kidomborodott a hosszú fekete bőrkabátja alatt. Mike nem volt kötözködős típus, nem szólt bele a dolgokba. Megpróbált elmenni a – feltehetőleg – férfi mellett, amikor suttogást hallott… Nem volt sok beszéd, nem volt túl halk se épp ki tudta venni:

- Szép a sapkád, látom kézimunka.

Majd a kabátja alá nyúlt elővett belőle egy viszonylag hosszú kést, és a következő pillanatban minden elhomályosult. Majd kitisztult a kép. Először a sapkája után kapott. Újra érezte a hajában az őszi szelet. Elvitte az utolsó ajándékot Tőle. Valami meleget érzett a mellkasában. Odakapott. Ott volt a szíve mellett a kés. Csak úgy hömpölygött a vére. Összeszorította szemeit. Egy pár könnycsepp csordogált végig az arcán majd a szívére szorított kézzel oldalra rogyott, arccal a murvára. Többé nem érzett semmit. Se fájdalmat. Se örömet. Se az arcába kapó hideg, őszi szelet.

Kérlek kritizáljatok, hadd tudjak javulni :))

Előre is köszönöm.