Ha ez lenne a történetem kezdete, szívesen elolvasnátok a könyv többi részét is?

Mindegy, akkor bemásolom ide, bár kicsit hosszú lesz :)

Aleksey gyűlölt temetésekre járni. Ki kellett öltöznie, felvennie valami ócska kalapot, amiben legalább harminc évvel idősebbnek tűnt, és olyan emberek iránt kifejeznie a részvétét, akikkel valószínűleg vagy soha többet nem találkozik majd, vagy eddig sem látta őket. Bár már harmincöt éves volt, a mai napig megdöbbentette a kiterjedt rokonsága. Mikor már azt hitte, hogy az utolsó nagybácsit és nagynénit is feltérképezte, mindig jött egy telefonhívás, hogy most ez a rokona van rosszul, most az hagyott rá némi örökséget, most amazt temetik, mivel szívinfarktust kapott az utolsó szivarja közben. Ő meg töprenghetett, honnan kellene ismernie az illetőt, és úgy tennie, mintha rendkívül megviselték volna a történtek. Nos, igazság szerint az, hogy pénzt hagytak rá, nem különösebben zavarta, a rendőri fizetésből úgysem volt olyan könnyű megélni, de a temetések akkor sem hiányoztak. A gyilkossági osztályon dolgozott, egyetlen év alatt több hullát látott, mint mások egész életükben. A temetés pedig mindössze annyiban különbözött a nyomozástól, hogy nem egy klórtól bűzlő teremben találkozott a többiekkel, és kénytelen volt valami művirágból készült koszorút vásárolni, amire rákötöttek egy fehér szalagot egy középszerű idézettel. Aztán mikor megjelent, mindenki a vállára borult, arról faggatta, hogy ugye, milyen nagyszerű ember volt Artur bácsi, ő meg bőszen bólogatott, abban a reményben, hogy az első áldás után sikerül lelépnie. Miért hiszi mindenki róla, hogy érdekli olyan emberek sorsa, akiknek a létezéséről csak a halálukkor értesül?

Fújt egyet, majd a tükör elé sétált. Megigazította ingjének gallérját, majd lejjebb rángatta a nadrágját. Megkeményedtek a vonásai, miközben próbált sajnálkozó arckifejezést erőltetni magára.

- Igen, szerintem is mindnyájunkat szörnyű veszteség ért a halálával – mondta tükörképének, aki kétkedve oldalra billentette a fejét. Te egy hülye vagy, üzente a tekintete a tükörből. Ennél még egy óvodás is hitelesebben alakítja a gyászt.

- Jó, akkor találj ki jobbat – dörmögte. Beletúrt sötétbarna tincseibe, összeborzolva egyébként nemrég kifésült haját. Vajon ha kócosan jelenik meg, azt annak a jeleként fogják tekinteni, hogy a kétségbeeséstől annyi energiája sem maradt, hogy rendbe szedje magát, vagy alapos fejmosásban részesülne, mert ennyi tisztességet sem ad a halottnak?

Nem értette, miért kell félévente eljátszani ugyanezt. Azért költözött Moszkvába, hogy lerázza a családját, akinek minden tagjai mániákusan ragaszkodott a régi szokásokhoz és elítélt mindent, ami modern. Elítélték őt, mert bár már elmúlt harminc, és félúton volt a negyven felé, még nem nősült meg, elítélték, mert nem akarta ő továbbvinni a családi vállalkozást, elítélték, mert ritkán látogatott haza, és akkor is csak azokat, akiket közvetlenül ismert.

Sóhajtott, miközben azon töprengett, vegyen-e fel nyakkendőt, és ha igen, melyiket. Kiemelt egy sötétzöld darabot, megforgatta a kezében, ám közben egyre csak az járt az eszében, örülhet neki, hogy idáig eljutott. Ha a környezetén múlt volna, akkor most is valahol az ország másik felében robotolna.

Aleksey egy dél-oroszországi kisvárosban született, aminek az egyetlen felemlíthető erénye az volt, hogy a közeli kocsmában árultak valami különleges vodkát, ezért minden férfi ott mulatta az estéjét. Az ő apja is szívesebben beszélgetett a kollégáival, mint a családjával, ezért Aleksey kisebb csodának tartotta, hogy végül született egy öccse meg egy húga, igaz, velük még annyit sem foglalkoztak, mint vele. Az anyja és az apja folyton a közös vállalkozásuk igazgatásával foglalkozott, Aleksey jóformán csak az ünnepnapokon és a hosszú hétvégéken látta őket. Hatalmas, ám kissé rendetlen házukra két bejárónő figyelt, őt bébiszitter vitte az óvodába, később pedig az iskolába, egy nevelőnő foglalkozott azzal, hogy az oroszon kívül más nyelvet is megtanuljon, és a szigorúan beosztott órarendje szerint hetente kétszer köteles volt a testvéreivel játszani, hogy legalább kívülről úgy tűnjön, összetartanak.

Eleinte kedvelte ezt az időbeosztást, mert rendkívül precíznek tartotta magát, és így percre pontosan beoszthatta a szabadidejét, ám ahogy kamasz lett és látta, hogy a többi fiú mennyivel magabiztosabb és felszabadultabb, ő is megpróbálta lerázni magáról ezeket a kötöttségeket. Kijelentette, hogy saját életet szeretne, mielőtt még belesüpped a szülei munkamániájába, ám kinevették, és közölték vele, hogy az ő feladata a vállalkozás átvétele, és ez ellen nem tehet semmit. Aleksey napokig gondolkozott azon, hogy ő is vaskos papírhalmokkal a kezében akar-e rohangálni és olyan alkalmazottakkal üvöltözni, akiknek csupán a véletlen miatt nem sikerültek az adásvételeik… és hamar arra az elhatározásra jutott, hogy menekülnie kell innen. Nem hallgatott a szülei fenyegetésére, merészen átkérte magát egy olyan középiskolába, ami távol volt az otthonától… és ami egy rendészeti középiskola volt. Igazság szerint nem arra vágyott, hogy rendőr legyen, hanem arra, hogy messzire kerüljön a vállalkozástól, de így sem bánta meg a döntését. A középiskolában eltöltött éveit a legszebbek köré sorolta: itt lett először szerelmes, és itt jött rá, hogy tulajdonképpen érdekli a törvény és annak a betartatása. Bár a nagy többség kirekesztette, már akkor is csatlakozott ahhoz a néhány osztálytársához, akik elkapták és jelentették azokat, akik loptak a többiektől vagy bántották a másikat.

Az a néhány év gyorsan elrepült, és csaknem azonnal azon kapta magát, hogy egy rendészeti akadémián tanul, a nyelvét lógatja a kemény kiképzés miatt, a családja pedig csak a pénzt küldi a tanulmányaihoz, beszélni azonban nem különösebben szándékszik vele. Aleksey tett egy elkeseredett kísérletet, hogy újra visszakerüljön a családi körbe, ám az apja csaknem kidobta az ajtón.

- Csalódtunk benned – közölte. Legalább tizenötször elmondta ezt a rövid mondatot azóta, hogy Aleksey meglátogatta őket, de minden alkalommal váltogatta a hangsúlyt, és a szeme is folyton szomorúan felizzott. Aleksey tudta, hogy csak bűntudatot akarnak kelteni benne, ezért ellenállt, ám attól még rosszul esett neki szülei fagyos viselkedése. Mintha az öccse nem lett volna alkalmas rá, hogy folytassa a családi hagyományokat. – Bíztunk benned, de itt hagytál minket. Mit vársz, mit csináljunk?

- Mondjuk megbocsáthatnátok – felelte Aleksey hidegen. Összekulcsolta a kezeit a mellkasa előtt, miközben a köröket rótta a szobában. – Nem csináltam semmi rosszat, csak a saját lábamra álltam. Ha valami csavargó lennék, még megérteném a dühötöket, de így semmi értelmét nem látom. Rendes munkám van, elfogadható fizetéssel. Moszkvában dolgozom, a munkatársaim megbecsülnek, és a jó ügyért dolgozom.

- Mert neked nem volt az jó, amit mi biztosítottunk volna, igaz? – förmedt rá az anyja. – Azt hiszed, itt nem lett volna rendes munkád az elfogadhatónál valamivel jobb fizetéssel? Jó, nem Moszkvában élnél, de az Istenért, annyi pénzed lenne, hogy utazhatnál. Moszkva egyébként sem olyan különleges hely… csak felfújják.

Aleksey ezen a ponton jött rá, hogy felesleges próbálkoznia. Sóhajtott, kisétált a házból, és már csak a temetéseket és a karácsonyhoz hasonló ünnepeket hasznosította arra, hogy meglátogassa a családját. Nem mutatta be a barátnőit, nem dicsekedett az elért eredményeivel, nem postázta haza azokat az újságokat, amikben megjelent a neve, miután letartóztatott valakit. Ahogy közölte, a saját lábára állt. Eleinte kissé nehéz volt társak nélkül a nagyvárosban, de hamar beilleszkedett, és visszanézve csak azt tudta mondani, hogy jó döntést hozott. Ha visszaforgathatta volna az időt, ugyanígy csinálta volna.

Csak arra a fránya temetésre ne kellene mennie.

Szia!

Örülök, hogy tetszik a fogalmazásmódom :). Ha valóban érdekel a történet (ami krimi lesz némi erotikával megfűszerezve) kérlek, küldj privátot, itt nem szívesen adom ki a cselekményt. :)

Szia!

Ha a tartalomra vagy kíváncsi, te is írhatsz privátot :).