Mi ez a nagy Hunter S. Thompson-mánia?

A Rumnapló szerintem sem nagy durranás, bár simán megér annyit, hogy egyszer elolvassa az ember.

Viszont a Félelem és reszketéssel nem tudom mi bajod van. A könyv talán a hippikorszak bukásának legnagyobb szatírája. Mind a története, a humora, a hangulata nagyon király

A baj az, hogy legtöbben úgy vannak a HST-vel, hogy "ez csak egy drogos semmirekellő, kit érdekel? ". Ezek az emberek felszínesek és korlátoltak, előítéleteik gátat szabnak annak, hogy bizonyos dolgok mögé lássanak. Talán ebből a szempontból te is közéjük tartozol. NE haragudj, de ez a véleményem. És nem vagyok drogos, se nem alkoholista.

Először is bocsi az előző kirohanásomért.

Szóval nekem az életérzést az adja, hogy valamilyen beteges oknál fogva rajongok 60-as 70-es évekbeli hippi kultúráért, azokért az eszmékért, amiket hippik képviseltek. Itt az életérzésbe beletartozik a zene is, Rolling Stones, CCR, Jefferson Airplane. Bár HST nem mondható hippinek, de mivel fiatalkorát nagyrészt ebben a korszakban élte, az ő irodalmának is valamilyen szinten alapja volt ez a kultúra. Mind pozitív, mind negatív irányból jól bemutatja az egészet. Ez főleg a Félelem és reszketésből jön át.

Másrészt pedig Thompson abszolút hiteles számomra, mind emberileg, mind irodalmilag. Nem volt képmutató és hazug, nem próbálta magát erkölcsös jó embernek bemutatni. Amit írt igaz volt, és sokszor elgondolkodtató.

Harmadrészt, szerintem király stílusa volt a csávónak.

Maga az életérzés a Rumnaplóból nemigen jön át, viszont a többi könyvéből nagyon. Ezt igazából nagyon nehéz megfogalmazni. Mondom, nekem azért jön át ennyire a stílusa mert innen-onnan eléggé megismertem az akkori kor Amerikáját, és bár fent említettem, hogy nem használok semmilyen drogot, valahogyan kicsit vonz ez a világ is.

A Félelem és reszketés Lss Vsgasban, nekem sem jött át, amikor megnéztem. Oly annyira, hogy el sem olvastam a könyvet, akármennyire is dicsérték.

Még abban az évben kaptam egyik ismerősömtől a Rumnaplót, könyv változatban.

Engem abban a könyvben a felfogásmód varázsolt el, és az egész helyszín, mintha a könyvben feszegetett amerikai álmot éltem volna át. Pont ekkor voltam 16 éves, a szabályok elleni lázadásom közepén voltam, és teljesen együtt tudtam érteni Paul Kemp-pel a kiégett, alkoholista újságíróval.

Még abban az évben jelent meg a filmadaptáció, ami nem volt olyan kegyetlenül ergya, csak éppen nem adta vissza a könyv feelingjét.

Tudom, hogy a film sokszor nem olyan mint a könyve, kiváló példa erre a London boulevard, amelynek a filmadaptáció során a főhőst kinyírják.

A Rumnapló filmjében például két embert egy emberré kovácsoltak össze, Sanderson a menő pr-os, és Yeamon, Paul egyik munkatásra, és Chenault barátja.

Visszatérve az utolsó kérdéshez: a lényeg szerintem egy megtört emberi roncs menekülése a "valóság" elől, mert San Huan teljesen más világ, mint New York volt Kemp számára. A menekülést valóságból, New Yorkból, San Huannal, a töménytelen piával, és barátokkal oldotta meg.

A Félelem és reszketés Las Vegasban, ugyan ez az emberi roncs köszön vissza, csak itt a menekülés egy másik világba átvitt értelemben jelenik meg, a drogok világáról.

Számomra ezt jelenti HST életérzése, mert hát ki ne szeretne egyszer kiszakadni a monoton dolgokból, és újat kipróbálni. Fontos, míg el nem felejtem, hogy mind a két műben a szereplők visszatértek az eredeti kiindulóponthoz.

Remélem segítettem! 18F

Ez most attól is függ, hogy téged mi érdekel, merthogy a félelem és reszketésben, az amerikai álom - annak a hiábavaló tulhajpoltsága, kaotikus összevisszasága, és az hogy nagyon nem arról szól, mint amit elképzelnek az emberek és hogy nevetséges az egész az egyik fő téma (lásd. első snittben amikor a hawaii ingekkel és pöpec járgánnyal cikáznak a városba a cuccokat beszerelni de egy csomót dekkolnak, egy undorító halálos baleset miatt, jó munkahely, de azt se tudják mi merre és mit akarnak, las vegasban nagy értelmetlen cirkuszba próbálják megtalálni a helyüket de nem jön össze, ahogy sehol se). Tehát útkeresés (amerikai álom, hippik útkeresése, a droggal elért boldogság/út próbálkozás, az aztsetudod mit akarsz, mert annyi a lehetőség és mégse jó, ha nem live fast attitűdöt veszel fel, akkor mindig van valami hiányérzet és átláthatatlan káosz, ha megfontolt vagy, akkor nem is élsz jóformán), szatírikusan megfestve, szürrealista elemekkel telepakolva, és nem annyira entellektüel irodalom, hogy akit érdekel, az ne vágja le a dolgokat, vagy legalábbis ne gondolkodjon el rajta. A másik meg pont a hippi korszakkal kapcsolatos, van egy kulcsmondat a könyvben és a filmben is, ami valami olyasmi, hogy a "nagy hullám (is, ahogy az amerikai álom is, ahogy a legtöbb idea, a hippi vagy bármelyik korszakban) megtört" - merthogy - "az emberek azt hitték hogy egy ötdolláros cigivel megtudják a világot váltani". Szatirikus, vicces, szürreál, pörgős, van egy erős feelingje, kaotikus korrajz, ami a hetvenes évek kaotikusságát amerikában ezáltal nagyon jól megfogja de a háttérben elég lehangoló dolgokról szól az egész könyv, hiába fű, meg amerika, és minden ami ott történik, az élet összevisszaság, és ha nem élsz gyorsan és nem yolozól bele a világba, megtör lelkileg, de ha túl gyorsan élsz akkor is megtör - és ez is csak egy kis nézőpont, elég sokmindent ki lehet hámozni egy ilyen átláthatatlan szatíramontázsból, mert a könyv és a film nagyrésze is inkább olyan montázsszerű számomra, olyan mozaikos, sok kis szatíra, egy laza történettel egybekötve, totális káoszba, amilyen az élet, vagy amilyen volt legalábbis thomson számára az élet. Ami a legszebb, hogy hiteles, elhiszem neki, hogy komolyan gondolja, annak ellenére hogy egy halom értelmetlen marhaságnak tűnik. mondhatni úgy élt és halt meg, amilyen ez a regénye. És akkor arra a felére hogy miért lett kultfigura, itt van pár lehetséges válasz a sok közül, amit írt, ahogy élt, ahogy meghalt, amiket csinált, amit nyilatkozott, a live fast életérzés (ami azért Sid Viciousnál is bevált, hogy kultfigura legyen, annak ellenére hogy három hangot alig tudott lepengetni), az hogy érdekes figura volt, a lehető legtöbb módon lógott ki a társadalmi normák határaiból, és meg se lőtte az egészet, ennél kevesebb is elég hogy kultfigura legyen az emberből. Bukowski csak ivott és nőzött amelett hogy jól írt, és bumm kultfigura, Kurt Cobain csak lőtte magát, és öngyilkos lett amellett hogy egy jó bandája volt, bumm kultfigura, Freddy Mercury meleg volt, aidsben halt meg, és jól énekelt, bumm kultfigura, William S. Burrough ugyanilyen kaotikusan írt, lőtte magát, és egy balesetbe a feleségét fejbe, bumm kultfigura, Ginsberg ledöntött szinte minden irodalmi tabut, amit az ő korában le lehetett dönteni, biszexuális volt, és aktív mindenféle obszcén, vagy kormányellenes, vagy szexuális kísérleti téren, bumm kultfigura, Celiné először használt obszcén köznyelvet tudatosan a regényeiben ("vajon hol járhatott a keze a kis rib@cn@k"), és adott korban és országban kultfigura volt, és picit még ma is az stb. stb. - így megy ez, és ezzel nincs is baj szerintem.

A lényeg, hogy valamit azért le is kell tenni az asztalra, amellett, hogy úgy élsz ahogy, mert ha nem, max celeb leszel, vagy nemtudom, Sid Vicious talán az ellenpélda.

Csak hogy ne összevisszabeszédnek tűnjön, kihámoztam a filmédézetekból a két (számomra) kulcsfontosságú monológot, ami ahhoz kell hogy megértsem miről szól, habár ezt tényleg elég nehéz kihámozni, egy ilyen összevissza filmből, de pont ezért jó a film szerintem, ilyen a könyv is.

Tehát:

"Fura emlékeim vannak erről az ideges éjszakáról Las Vegasban. Már öt éve volt? Hat? Száznak tűnik. Olyan csúcsnak, ami sosem ismétlődik meg. San Francisco a hatvanas években nagyon különleges élettér volt. De nincs magyarázat. Nincs a szavaknak, vagy a zenének, vagy az emlékeknek olyan keveréke, amely megközelítené azt az érzést, hogy tudod, hogy ott vagy és élsz, a világnak abban az időbeli és térbeli sarkában. Őrültség volt minden irányban, minden órában. Izzott a levegő mindenütt. Fantasztikus egyetemes érzés volt, hogy akármit csinálunk, az helyes, hogy nyerők vagyunk. És azt hiszem ez volt a biztosíték arra az érzésre, hogy vitathatatlan győzelmet arattunk minden fölött, ami gonosz és öreg. Nem kegyetlen, vagy katonai értelemben. Arra nem volt szükségünk. Egyszerűen érvényesült az energiánk. Minden lendületünk megvolt. Igen, egy gyönyörű magas hullám tetején lovagoltunk. És most kevesebb, mint öt évvel azután. Felmész egy meredek hegyre Las Vegasban és nyugatra nézel. És a megfelelő szemmel majdnem meglátod a magas víz nyomát. Ez az a hely, ahol a hullám végül megtört. És visszagördült."

"Mind túlélésre vagyunk berendezkedve. Elfogyott a hatvanas évek üzemanyaga. Ez volt a végzetes repedés Tim Leary kísérletén. Felráztuk Amerikát az öntudat robbanását terjesztve, anélkül, hogy törődtünk volna a valóság húskampójával, ami azokra várt, akik túl komolyan vették a gurut. A sok szánalmas mohó narkomániást, aki azt hitte, hogy békét és megértést tud venni egy háromdolláros cigivel. De amit vesztettek, az a mi veszteségünk is. Leary a guru magával vitte a sírba annak az életnek az illúzióját, amit megalkotott. Az állandó nyomorékok generációja, a bukott keresők, sose vették tudomásul, hogy tévedés a narkósok közösségének alapvető feltételezése. Az az elkeseredett elképzelés, hogy valaki, vagy legalább is valami erő vigyáz a fényre, az alagút végén."