Kik a kedvenc romantikus regény szereplőid, és miért? Mi fogott meg bennük?

Kedvencem nincs, mert nem sok könyvet olvasok ebben a témában. De azért szoktam, szóval a többi kérdésedre válaszolok.

1. Azt szeretem, ha egy karakter valósághű. Ne kezdjen hisztizni mindenen, de ne is menjen bele mindenbe egyből "csak mert miért ne". Nem hiszem, hogy a valóságban léteznének ilyen emberek. Ha a második példám látszólag létezik is, biztos bán meg néha tetteket, amikre igent mondott egyből. Más részt legyen egyedi. Valami, amitől a te alkotásod. Ne az legyen az első felfedezésem, hogy "Jé, ilyenről már olvastam". Ha ihletet is veszel más író szereplőjéről, akkor ne egy az egyben, vagy pedig gyúrd össze a tulajdonságait másokéval.

2. Személy szerint én a lehetetlen szerelmeket, vagy épp szakításokat jobban szeretem, mert azokból még nincs olyan sok, mint nyálas, csöpögős, "szerelmesek lettünk és összejöttünk és/vagy "a suli leghelyesebb, legmenőbb sráca a pasim" kaliberű könyvekből. Persze ettől még írhatsz igaz szerelemről. Csak az esetben szerintem kerüld az általam felsorolt kliséket. Ezt bármilyen jól írod meg, egyből kiszúrja az ember, hogy klisé, és talán meg sem veszi.

3. Azt hiszem ezt a kérdésedet, pedig már megválaszoltam. A klisék, amiket már annyiszor lőttek el, hogy már nem lehet eredetien feldolgozni. Persze ha igen, akkor kalapom emelem előtted. Na meg a valósághűtlen karakterek. Nem szeretem mikor messziről bűzlik (vagy közelről) hogy ilyen a való életben nincs, ilyen ember. Meg az olvasó azt szereti általában (különböző író/olvasó oldalakról/blogokról tudom), ha egy ismerős helyzetet ismer fel a könyvben. Mondjuk ilyen cipőben jár a barátja, a szülei ilyenek voltak, ő olyan. Egy ismerős személy számára a szereplő tulajdonságai alapján.

A legjobban azt szeretem, amikor a legjobbat akarják kihozni a másikból.

Például Stefannal ellentétben Damon az erős, magabiztos és érett Elenát szerette. (Vámpírnaplók)

Pikk egy traumatikus esemény után másfél könyvön keresztül várt türelmesen Fakóra, hogy újra megnyíljon felé. (Razorland)

Warner pedig mindenáron el akarta érni azt, hogy Juilette elérje a full potenciálját.

Az egyértelműeken kívül (manipulatív, bántalmazó, hazug) azt utálom, amikor a pasi lényege csak a lányból áll. Semmi véleménye, reakciója, egyéni gondolata, ha pedig mégis van neki néha, az is csak a lány körül fogalmazódik meg. Esetleg meg van dobva egy halott családtaggal, megfűszerezve egy csipetke szomorúsággal helyenként előhozva a könyvben, de ezen kívül csak a lányból áll az egész ember.

Egy felnőtt ember képes határt húzni még a szerelme előtt is, aki ezt nem tudja megtenni, az számomra egy kifejletlen karakter. Persze lehet ezt jellemfejlődési szempontból is nézni, úgy szoktam is értékelni!

Amit még nagyon nem szeretek, az a tökéletesség (lány karakterekben szintén!). Senki nem tökéletes. És szerintem attól lesz valaki ezerszer vonzóbb, ha belátja, hogy hibázott.

Plusz ráadásként, ami személyesen nekem nem a kedvencem, az a "folyton veszekedős/egymást marcangoló szerelmesek" téma. Tőlem ez nagyon távol esik, én a párommal tinikorom óta soha nem voltam ilyen, ezért idegesít, amikor ezt olvasom, és folyton azt gondolom, hogy most tényleg fel kell idegelni a másikat ahhoz, hogy érezzenek legalább egy csepp szikrát is egymás iránt?

Kedvenc romantikus regényhősöm Andrzej Kmicic, Sienkiewicz Özönvíz című regényéből.

És hogy miért? Mert nagyon élethű, háromdimenziós karakter, aki úgy tud hős lenni, hogy nem csak pozitív tulajdonságai vannak, nem tökéletes, hibázik, esendő, nem egy észlény, becsapható, de becsületes, konok, keményfejű, de nagyon szenvedélyes, sőt, kicsit őrült. De szerethető, vonzó figura, imádtam.