Mit gondoltok erről a Babits-írásról?

Egy angol esszét olvastam, amely a mai regényt népszerűsége tekintetében az elmúlt századok vallási irodalmával hasonlítja össze. Doctor Johnsont egyszer megkérdezte valaki a korabeli prédikátorokról. Tíz-tizenöt vagy még több nevet vetett föl, a leghíresebb szónokok neveit, kik évenkint vastag kötetekben adták ki beszédeiket. A doktor finom elmeéllel mondta el mindenkiről véleményét, s a jelenlevő úri társaság tagjai hozzászóltak a nagy kritikus megállapításaihoz. Mindenki ismerte a szóban forgó szerzőket és munkáikat. Vita fejlődött; ki-ki emelni törekedett kedvelt hitszónokát; ötleteket idéztek, fordulatokat. Látszott, hogy oly auktorokról van szó, kiket hallgatni vagy olvasni a divathoz és műveltséghez egyformán hozzátartozik; akik a közvéleményt izgatják, a korra hatnak; kikről mindent tud a sznob, s mindent tudni akar a kotnyeles vidéki, aki oly szerencsétlen, hogy csak hideg nyomtatásból szürcsölheti elegáns körmondataikat.

E híres írókból – egy kor legbüszkébb csillagaiból –, akiknek munkáit évről évre várta, s izgalommal beszélte meg a legnagyobb kritikus és a legintelligensebb közönség: ma még a nevét sem ismeri az olvasó egyetlenegynek sem. Még az az olvasó sem, aki különben az irodalomtörténet lapjain otthonos s régi könyvekben jártas. A tizenöt névből egy sem maradt. S a tizenöt csak példa itt: még és még tizenötöt lehetne mondani minden évtizedből. Ez az egész büszke irodalom nagy könyvtárakra menő termésével elsüllyedt mindenestül és mindörökre. S amit még másfél század múltán is olvasunk és ismerünk ama kor irodalmi terméséből, az éppen nem az akkori irodalomnak e fősodrából való. Az szinte csupa outsider termék más műfajból, amire abban az időben tán senki se figyelt...

Az angol esszéíró hasonló jövőt jósol a mai regényirodalomnak is. Ma a közönség úgyszólván kizárólag regényt olvas. A bevezetett regényírók minden évben megalkotják a maguk az évi remekét, melyet illő és szokás is olvasni, hogy a következő évben már ismét más regényeket legyen illő és szokás elolvasni. A regény egy évig él, mint ahogy az újság egy napig. Egy évig vagy tíz évig, vagy ha tovább is – mi különbség? A remekmű máris gyanúsan sok, s egymást borítják el. A műfaj túl könnyűvé és termékennyé látszik válni ahhoz, hogy egyes alkotásai halhatatlanok és pótolhatatlanok legyenek. Ritka is pályázik ma már erre. Kivált minálunk, Magyarországon, ahol a regény mind szűkebb látkörű naturalizmussal köti magát a korhoz és az úgynevezett élethez, amely tudvalevőleg azért élet, mert nagyon is halandó. Verset nagyon keveset olvas a mai ember, de könnyen meglehet (ha lesz még számunkra „késő utókor”), hogy verseinkből több fogja élve megérni azt, mint ebből az egész buja regénytermésből, mely éppúgy elsüllyed, mint elsüllyedt a hitvitázók és prédikátorok irodalma.