Van, aki beleolvasna ebbe?

Aki olvasná, az most nem tudja, mert sok a dolga (amúgy nagyon tetszik neki)

Címe még nincs, de az az első jelenet (Bocsi egy kicsit hosszú, átolvastam, de bocsi ha vannak benne apró hibák)

"- Szia – ez volt az első dolog, amit sikerült kinyögnöm. Igazából fogalmam se volt mi mást mondhatnék még, annyi minden kavargott bennem, annyi gondolat.

Itt ült előttem, és olvasott. Először észre se vettem, első szünetben, meg az után se - Milyen vak voltam! Hiszen itt ül, mindig itt ült, gondolom – lehajtottam a fejem, a nyakláncomhoz nyúltam, mint ha egy filmszalag lenne, mint ha csak előre tekerhetném az időt, átugorhatnám ezt a pillanatot, ahogy válaszol

Misi felemelte a fejét, szőkésbarna tincsei megmozdultak a szemei előtt, olyanok, mint akkor öt éve, csak kicsit hosszabbak. A szemkötő ott van az arcán a bal oldalon, fehér, mint egy sápadt beteg, erről ismertem meg, végigfutott a hideg a hátamon ahogy ránéztem, de akkor a száj kinyílt résnyire.

Ki gondolta volna, hogy osztálytársak leszünk.

- Szia. Mi az?

Egészen ledermedtem. „Szia. Mi az?” Ez volt a hangja, ez az új hang, ami már nem egy gyereké, ez nem szomorít el, éleset szúr a mellkasomba – Totál nem akarja, hogy itt legyek!

- Bocsánat! – préseltem ki magamból, közben meg tök hülyén éreztem magam. Az jutott eszembe, hogy szerintem az se tudja már, ki vagyok.

De én pontosan tudom, hogy ő ki. Még mindig tisztán él bennem a kép az elhagyatott arcáról.

- Oké – szólt, majd megvonta a vállát, folytatta az olvasást, úgy, mint ha nem történt volna semmi, nem zavarták volna meg, vagyis… inkább, mint ha már nem is haragudna.

Szóval mégis emlékszik rám – összezártam az ajkaim, hagytam, hogy a szememben visszatükröződjön az ő két szeme, ahogy a lapokra tekint, a bekötött, és a nem bekötött, barna színű.

Ilyen könnyű ez?

- Na látod, nem is volt olyan nehéz – szólt a barátnőm, Korin, ahogy odaértem a padunkhoz. Az osztályterem megtelt élettel számomra is.

- Hát jó – leültem mellé, felhúztam a térdeim, a pad pereméhez támasztottam, mindig így ülök a suliban – de azért könnyű se volt – motyogtam, mert azért annyira mégse volt könnyű, hogy ezt bárkinek is beismerjem.

Sose barátkoztam fiúkkal, mert nem értenék velük egyet, és amúgy is ijesztőek. Azt se szeretem, ha egy fiútól kell megkérdeznem, mi volt a házi, nem, hogy odamenni, bocsánatot kérni, elfogadni a megbocsátást. Korin nem ilyen.

- Hát, de most már túl vagy rajta – mosolygott, egy csomag rágót nyitott ki, könnyedén bekapott egy szemet.

- A suliban nem szabad rágózni – piszkáltam jókedvűen, aztán ahogy hallottam az enyhe pimasz reakcióját, elővettem a firkafüzetem, hogy azzal üssem el az időt.

Mindenfélét kanyarintok, ami épp az eszembe jut, de most megfogtam a ceruzát, és csak néztem az üres papírt, de nem jutott eszembe semmi, csak egyetlen dolog, egyetlen kép, de azt semmiképp se akarom lerajzolni.

Megint Misi felé fordultam. Még mindig olvasott, de mint ha nem is tette volna. Ha valaki olvas, többnyire az arcából látszik, milyen a szöveg, az apró rándulásokból, a tekintetből, de ő… olyan, mint ha csak meredne, vagy magolna. Regényből nem magol senki – Nagyot sóhajtottam, visszahajoltam a papír fölé – Nem is értem, miért fordultam hátra, semmi kedvem se volt a felnőtt Misit bámulni! – az ujjammal megérintettem a ceruzát, a sárga fa felületét – Elég nekem a gyerek Misi képe itt belül – lehajtottam a fejem – De azt a képet nem lehet lerajzolni, mert akkor még a mostaninál is rosszabbul érezném magam."

Egy pár oldal eddig, aki beleolvasna, és mondana rövid vagy hosszú véleményt az írjon, és elküldöm privátban, negatív, nem építő kritikát nem kérek, előre is köszi