Vélemény? A véleményetekre lennék kíváncsi, hogy érdemes-e folytatni az alábbi kis "irományt".

A sztori még nincs meg teljesen, de szépen-lassan körvonalazódik a fejemben. Az már tuti, hogy fantasy, és egy elég "elvont" univerzum. Remélem valami komolyabb fog kisülni belőle, ha valakire esetleg jó benyomást tesz ez a pár sor, írjon üzenetet és szívesen küldöm a többit.

Első fejezet

Óváros

Elaina Starkwell

A tenyér hatalmasat csattant a lány sápadt, szeplőkkel borított arcán.

Laney-nek a szeme sem rebbent. Nem volt hajlandó megadni az elégtételt, hogy a fájdalom legapróbb jelét is mutassa. Küszködve a feltörni készülő könnyekkel, összeszorított fogakkal és dacos tekintettel meredt a szobája falán függő festményre.

A kép hatalmas volt; a Hold pulzálva világította meg a szinte égig érő farengeteget, ezüstös fényárban tündököltetve a szerte ágazó lombkoronákat. A csillagok több ezer apró pöttyként ragyogtak az éjszakai égbolton. Laney szinte be tudta lélegezni az aljnövényzet, a bimbózó virágok, a levelekre cseppent harmat és a fülledt levegő verejtékes bőrével keveredő illatát. Az esőtől ázott egzotikus növények levelei hűsítően csiklandozták az arcát, és a lágy szellő cirógatta a bőrét, miközben tenyerét végigsimítva a fák nyirkos törzsén céltalanul bolyongott a Hold csábítóan titokzatos fényének bűvöletében.

Azonban amikor alaposabban körülnézett, a fák egyre sűrűbb és sötétebb rengetegében idegen szempárok meredtek rá, számára ismeretlen nyelven suttogva, hatalmas szemfogukat fenyegetően vicsorítva.

Cordeliától kapta eljegyzési ajándék gyanánt, és istenek a megmondhatói, hogy kevés dolgot gyűlölt jobban, mint ezt a festményt. Rémálmokkal teli éjszakákat okozott neki. Néha azon kapta magát, hogy egy ismerős zöld szempár után kutat, vagy egy vörös hajzuhatagot vél felvillanni egy röpke pillanatra. Egy alkalommal meg mert volna esküdni rá, hogy valaki a nevét suttogta a kép irányából.

Senkinek nem mert mesélni róla, még egyetlen bizalmasának, Doreennak sem. Habár a józan esze azt súgta, hogy Doreen nem tartaná őrültnek, a szíve mélyén mégis érezte, hogy a hallgatásával nem csak a saját maga bőrét mentené.

Az is lehetséges, hogy Cordeliának van igaza, és tényleg kezd elmenni az esze.

Óváros kormányzója egy újabb ütésre emelte a kezét, s lesújtott. Laney ezúttal nem tudta visszatartani az áruló könnycseppeket, amik kis patakokat alkotva folytak végig arcának két oldalán. Bárhogy is próbálta, Laney képtelen volt elapasztani a feltörő könnyáradatot, ami inkább volt a harag és sértett büszkeség árulkodó jele, mintsem a fájdalomé. A bal orcája tompán lüktetett, és eleredt az orra vére. A sós könnycseppekés az orrából csorgó meleg folyadék fémes íze a lány ajkán különös egyveleget alkotott.

– Van róla fogalmad, hogy mit tettél? – Ez volt az első mondat, ami elhangzott az édesapja szájából, mióta a gárdisták visszahurcolták a királyi tartományra.

Laney nem válaszolt. Attól tartott, hogy ha megszólal, azzal jobban felbőszíti az apját. Sejtette, hogy nagyobb kárt nem okozna az arcán - elvégre a külseje túl fontos tényező volt a vele kapcsolatos terveket illetően -, Josef Starkwell hírhedten keménykezű férfi volt; olyannyira, hogy a saját lánya egy pillanatra sem kételkedett abban, hogy büntetés gyanánt akár napokra bezárná egy sötét tömlöcbe.