Újabban írni szoktam szabadidőmben. Mit gondoltok, érdemes lenne folytatnom?

PROLÓGUS

Carmen Grace hátát szorosan a falnak vetve állt a repülőtér mosdójában.

Egyedül volt, mégis úgy tűnt, mintha legalább százan vették volna körül, elszívva előle a levegőt. Sajgó mellkasa fel-le hullámzott, a szíve majd kiugrott a helyéről. A torkában keletkezett csomó nyomta a légcsövét, és mintha mázsás súlyok nyomták volna a koszos föld felé. A félelem hatalmas hullámként borította be.

Tudta jól, hogy mi következik.

Kapkodva széthúzta a táskájának cipzárját, majd zsibbadt ujjaival kotorászni kezdett benne, azonban a sárga gyógyszeres doboz csak nem akart előbukkanni. Carmen a táska tartalmát kiborítva rogyott a földre.

Ilyen nincs...

Mintha egy rémálomba cseppent volna. Próbálta összeszedni a gondolatait. Kétségbeesetten

kutakodott az emlékeiben, hogy vajon hova tehette a piruláit. Annyira béna csak nem volt, hogy

elhagyta, ugye?

Vagy mégis?

Gondolkozz, gondolkozz...

Remegő kézzel törölte le az izzadságcseppeket a homlokáról. Az eddig elfojtott könnyek felszínre törtek, annyira haragudott magára. Egy ócska hátizsákban elfért minden értéke, erre meg pont a gyógyszereit hagyja el...

Valamit ki kellet találnia, de sürgősen. Az arca úszott a hideg verejtékben, és a szűk mosdó

körvonalai is halványulni kezdtek. Tudta, hogy percei - talán csak másodpercei - vannak hátra, mire betemeti a mindent felemésztő rettegés.

Az előtte fél méterre lévő mosdókagylóra nézett. Térdere vergődött és odakúszott. Iszonyúan szédült. Belekapaszkodott a peremébe, majd minden erejét összeszedve felhúzta magát.

Először az ujjait tartotta a hideg vízsugár alá, majd a haját feltűzve a csap alá hajolt és hagyta, hogy a tarkójára is csorogjon belőle. Érezte, ahogy a remegés kezd elmenni a végtagjaiból, és mintha a látása tisztult volna. A félelem is alábbhagyott valamelyest, viszont a feje még mindig úgy hasogatott, mintha kalapáccsal ütnék.

Elzárta a csapot, hagyta, hogy a nedvesség a tarkójáról lecsorogjon a gerince mentén.

Megdörzsölte a szemeit, majd vizes kezét a farmerjába törölte. Valamit érzett a bal farzsebében, ezért beletúrt. Majdnem elsírta magát. Végig nála voltak a pirulák...

Villámgyorsan kirázott két szemet a henger alakú dobozból, és gyorsan lenyelte. Mintha egy örökkévalóság lett volna, de érezte, hogy a gyógyszer okozta mesterséges nyugalom kezd szétáradni a testében. Nagyot sóhajtott. Kiengedte, és az ujjaival átfésülte összekócolódott haját, majd belepillantott a tükörbe.

Mintha egy kísértet nézett volna vissza rá. Zöld szeme lázasan csillogott, az alatta lévő karikák mély árkokat vetettek sápadt arcára. A heg, ami élete egyik legszörnyűbb emlékét őrizte, tejfehéren húzódott végig kicserepesedett alsó ajkán, egészen az álláig.

- Kész katasztrófa vagy - suttogta rekedten, meggyötörten tükörképének. Úgy festett, mint akin áthajtottak egy teherautóval. Tulajdonképpen úgy is érezte magát.

Ránézett a csuklóján fityegő ütött-kopott karórájára - az egyetlen olyan tulajdona, amit mindig magánál hordott. Máris késésben volt.

Nem akart rossz benyomást kelteni már az első adandó alkalommal, sietnie kellett. Komótosan összeszedte a holmijait a földről. Nem volt sok belőlük: egy fésű, fogkefe, fogkrém,

dezodor, néhány váltás fehérnemű és a pénztárcája, benne az összes megtakarított pénzével. Nagy volt a csábítás, hogy lelépjen a pénzzel és új életet kezdjen. Gondoskodni tudott magáról, hála az anyjának. Nem egyszer adódott úgy is, szó szerint meg kellett védenie magát, Bronx környékén ez nem is ment csodaszámba. Bérelhetne magának egy apró lakást, és már ahhoz is elég idős, hogy teljes állásban dolgozzon. Viszont a józan ész azt sugallta neki, hogy bölcsebb lenne befejeznie a tanulmányait, ráadásul előbb-utóbb az a pár száz dollár is elfogyna… inkább előbb, mint utóbb. Mégis, ami főként marasztalta, az a kíváncsiság.

Meg akarta ismerni az apját.

Ahányszor az anyját kérdezte felőle, mindig más választ kapott. Az apád egy gonosz ember volt.

Az apád nem szeretett. Az apád halott.

Aztán a tizennegyedik születésnapján elmondta neki. Közölte vele, hogy az apja él és virul, és cseppet sem kíváncsi rá. Hogy ő, az anyja az egyedüli, aki szereti, és ezért legyen hálás. Azt is hozzá tette, hogy ha még egyszer felemlegeti azt a gazembert, nevelőotthonba adja.

Azóta nem kérdezett a gazember felől.

Carmen szája keserű mosolyra húzódott – Letisha Perez mindig valami különleges meglepetéssel szolgált a lánya születésnapjára.

Még egy utolsó pillantást vetett a tükörképére. Letisha szájából egyszer elhangzott az a mondat, hogy a lány kiköpött apja. Csak úgy félvállról, ez még azelőtt volt, hogy a téma tiltottá vált volna köztük. Carmen nem feltétlenül értett egyet ezzel, azonban - bár még soha nem találkozott vele, azon a bizonyos napon látott egy régi fotót róla. Egy fiatal, jóképű srác mosolyogott a kamerába, az anyja oldalán. Sötét, kócos haja volt és ugyan olyan zöld szeme, mint neki.

Carmen kíváncsi volt, mennyit változott az évek során. A kép még az ő születése előtt készült,

több, mint tizennyolc éve. Vajon képes lenne felismerni az apját?

És vajon az apja fel fogja őt ismerni?