Szerintetek érdemes folytatnom? Titeket mennyire fogott meg ez a kezdés?

Nem bántani szeretnélek, csupán leírom gondolataimat.

- Hogy néz ki Aya? Ha Ő az egyik főhősünk, akkor mindenképpen érdemes lenne személyleírással kezdeni. Amikor valakit behozol a történetbe, akit "látunk" is, előnyös lenne legalább nagyvonalakban ábrázolni, mivel elég lehangoló tud lenni az, ha az író az olvasó képzeletére bízza első soron a szereplő kinézetét, aztán a történet előrehaladtával kiderül, hogy (teljesen) másképp néz ki az illető.

- Kor (jelenünk, múlt, jövő…), idő, helyszín? A kalózok olvastán először kb. 1700-as évekbe helyezném el a történetet, a szóválasztás végett is (csónak, tutaj).

- Olyan szavakat ismételj, amivel nyomatékosítani szeretnél vmit, tehát figyelj oda a kötőszavakra: csak, miatt (nem inkább az amiatt lenne a helyes megfelelője nyelvtanilag?).

- Pontosítsd a leírásokat, keress kifejezőbb mellékneveket vagy használj hasonlatokat, hogy minél színesebbé tedd a világot, mivel (számomra) ez elég gyér eddig, nem több egy szimpla fogalmazásnál. Ha már kihagytad a regényeknél gyakori ~ 20 oldalnyi bemutató leírást az alap felállásról (bevezetés), és egyből az események kezdeti lánccával indítasz, akkor legyen is valami izgalom, ami felkelti és fenn is tartja az olvasó lelkesedését, figyelmét. „Megkönnyebbülésében még jobban szaporázta lépteit, de hirtelen éles fájdalmat érzett a lábában, és tágra nyílt szemmel figyelte ahogy a talaj egyre közelebb és közelebb ér majd az arca hozzányomódik a hideg földhöz. Elesett. Pedig már olyan közel volt.” Mintha lassított felvételben történne az egész mozdulatsor és a „hozzányomódik” nem odaillő a környezeti adottságok és a heves cselekedett miatt (azaz nem jó a fizikája).

- Ki a célközönség? Nem kell az olvasó szájába rágni minden egyes nyilvánvaló (!) elemet „… A hasogató érzés a bokájában, egyre jobban és jobban fájt, miközben a hangokat egyre tisztábban hallotta. Megpróbált felállni, hisz a cél már itt van pár méterrel előtte. Most nem adhatja fel, de ahogy ráállt fájós lábára rögtön vissza is huppant a talajra. Végül már csak egy hatalmas termetű férfit látott maga előtt.”

A kezdés egyáltalán nem fogott meg. Nem csöppentem bele egy alternatív világba, nem volt elég támpont hogy képileg is megjelenítsem magam előtt az eseményeket. De! Ez nem jelenti azt, hogy abba kellene hagynod, mivel csak egy részlet állt a rendelkezésemre, így aszerint véleményeztem. Nyilván ki kell bontakozzon a történet, és párhuzamosan a Te készségeidnek is. Ne kapkodj, a nyelvtanra is ügyelj (főleg, ha publikálni is szeretnéd majd az irományodat), már mindjárt az elején egy kisebb hiba a leírásodban: „férfival”.

Nem rossz ez, de kellene bele több leírás, kicsit fokozni az élményt. A harmadik bekezdést én már minimum egy átlagos könyv harmadik (de legalább második) oldalára tudnám elképzelni.

"Aya úgy érezte mázsás súly nehezedik a lábára..."

Idáig ez teljesen jó, a többi mondatrésszel viszont már elnyúlik. Azt sugallja, hogy ráérünk a sétával, még azt is tudjuk, hogy Alpakka kihalt és sivár utcáin járunk.

Az első mondat a belépő. El kell találni. A Pál utcai fiúk egy közel nyolcvanszavas mondattal indul, ám ott egy dögunalmas iskolai órán ücsörgünk, nem pedig kalózok elől menekülünk. Persze nem arról van szó, hogy itt a tőmondatok lennének a nyerők. Attól meg idegesítően döcögőssé válna. A mondatoknak ritmusa van, amik kifejezik a cselekményt. Jelenleg az kell, hogy olvasás közben rohanjunk. Koncentráljunk a lábakra, a lihegésre, a fájdalomra, a rémületre. Aztán, ha már eleget rohantunk, akkor lehet emlékezni: mi elől menekülünk, hol futunk, hova futunk stb. Ez lehet a következő bekezdés. Persze tudjuk, hogy a lány még mindig fut, csak most nem az ő szenvedésére koncentrálunk.

"És mégis, itt van, és kétségbeesetten próbál minél messzebb kerülni ettől a fosztogató bandától."

Ez olyan, mintha belecsöppent volna a semmiből. Hogyhogy ott van? Csak emlékszik rá, hogyan keveredett bele ebbe a balhéba. Még akár le is írhatod nézőpontkarakteresen, ahogy visszaemlékezik.

"A háta mögül tompa hangok keveredtek a fülébe zúgó szél hangjával."

A kalózok léptei volnának a tompa hangok? Ilyen néma csendben üldözik, hogy még a szél zúgását is hallani lehet? Ha egy magányos sorozatgyilkos elől menekülne, még megérteném a szelet. Mert ott pont az lenne hátborzongató, hogy csak a szelet lehet hallani, még tompa lépteket sem. Egy rablóbanda sokkal inkább csörtet, és közben ordítozva hergelik egymást.

"Aztán megpillantotta a kikötőt, és a rozzant kis csónakot amely messziről inkább tűnt egy tutajnak."

"A rozzant kis csónak" határozott névelővel azt sugallja, hogy ismeri, már látta korábban. A "messziről inkább tűnt egy tutajnak" viszont olyan, mintha most kapiskálná, hogy mi is az ott a vízen. Ha most látja először a csónakot, legyen határozatlan névelő, illetve akkor jobban el kell különíteni a kikötőtől, mivel az sokkal nagyobb, tehát sokkal hamarabb észreveszi (megint a ritmus; ne egy mondatban szerepeljen a kikötő és a csónak). Vagy ha ismeri a csónakot, tudja, hogy ott van (ez esetben érthető, hogy egyből arra fókuszál), akkor viszont nem lényeges, hogy távolról tutajnak tűnik. Mivel pillanatnyilag ő is távolról látja, nézőpontkarakteressé válik a leírás, ettől megtévesztő. Fejezd ki más szavakkal, hogy milyen kis vacak teknő az.

"Csak be kell szállnia kis csónakjába és már háta mögött is hagyhatja ezt a zord várost."

Hát, nehezen tudom elképzelni, hogy menekülés közben beugrom egy rozoga csónakba, és huss. Mire oda jutok, hogy eloldozom vagy vízre lököm (mert hát csak rögzítve van valamiképpen, hogy ne vigye el a víz), aztán megragadom az evezőt, és bemerítem... kb. tízszer utolértek. Derüljön ki, hogy a lány valahol időt nyert, amiért már megéri kockáztatni a csónakos menekülést. Akkor az elesés helyett a szerencsétlenkedésével is fokozhatod a feszültséget (fél oldalon keresztül oldja ki a csomót), nem tud koncentrálni, kapkod, és a végén még kudarcot is vall (ellentétben a klisés dramaturgiával, ahol a legeslegutolsó pillanatban meg szokott menekülni).

"fut és fut", "közelebb és közelebb", "jobban és jobban".

A történetmesélés olyan, mint a kártyajáték: csak egy aduász van a pakliban. Ha ilyen sokszor használsz túlzásokat, elvesztik az erejüket, a végkifejletre már nem marad semmi.