Hol tudom megtalálni Sionnak a rendes hőstörténetét?

Keresgéltem, mert gondoltam ha már a mainem egyszer elolvasom legalább, meg érdekel, de csak ezt találtam:

VÉR.

ÉRZEM.

AKAROM. SÓVÁRGOK. KELL!

EGYRE KÖZELEBB. JÖNNEK.

NINCS LÁNC? SZABADSÁG! ÖLNI!

ELÉREM. IGEN! PUSZTULJ! PUSZTULJ!

Vége. Túl gyorsan. Semmi küzdelem. Még. Még… többet akarok.

Egy hang? Nem ismerem. Látom őt. A Legfőbb Tábornok. Az én tábornokom.

Ő a vezér. Én követem. Menetelek. Hova? Tudnom kellene. Nem emlékszem.

Minden összefolyik. Számít ez bármit is? Noxus győzni fog. A többi? Lényegtelen. Olyan rég… éreztem már a győzelem ízét.

Rázkódik a harci szekér. Zötyög. Egy szűk ketrec. Értelmetlen ceremónia. Várakozás. Őrjítő. Gyorsabban, nyomorultak!

Ott. Zászlók. A demaciaiak és a falaik. Gyávák. A kapuk pozdorjává fognak törni. A gyilkolás gondolata könnyen jön.

Ki mondta, hogy álljunk meg? Az alárendeltek nem válaszolnak. Sehol egy ismerős arc. Ha én nem emlékszem, a történelem sem fog.

Kinyílt a ketrec. Végre! Vége a várakozásnak. ROHAMOZUNK!

Parittya és nyíl? Gyerek kezébe való! A falak sem mentik meg őket!

Érzem a félelmüket. Egyre jobban meghúzzák magukat, ahogy törnek szét a barikádok. MINDJÁRT!

Noxusi dobok. Demaciai sikolyok. A győzelem nem az elismerés, hanem a forró vér, amely a kezedet áztatja! Ez az élet!

Ezernyi összezúzott holttest hever a lábamnál, körülöttem demaciai otthonok lángolnak. Túl gyorsan ért véget! Csak még egyet…

A katonák rám merednek. Félelmet látok a szemükben. Ha félnek a győzelem látványától, kivájom a szemüket. Gyávák! A Legfőbb Tábornok tekintete nem félelmet, hanem elismerést sugároz. Büszke az új hódításra.

Ahogy bejárom a csatamezőt a Legfőbb Tábornokkal, a vérengzés láttán újabb ellenség után kezdek vágyakozni. Erősen sántít, talán a harcban sérült meg? Ha érez is fájdalmat, nem mutatja ki. Vérbeli noxusi. A kis kedvence viszont nem tetszik. Alaposan átvizsgálja a tetemeket, de hoppon maradt. A harci kutyák jobb társaságot jelentenek.

Demacia hamarosan a markunkban lesz. Érzem. Készen állok a menetelésre. A Legfőbb Tábornok ragaszkodik ahhoz, hogy pihenjek. Hogy is pihenhetnék, ha még maradt élő ellenség?

Miért őgyelgünk? Ez a várakozás felőröl. Magamra maradtam. A madár figyel engem. Elég zavaró. Ha valaki másé lenne, összezúznám.

Kezdem érezni a fáradtságot. Még sosem voltam ilyen… kimerült.

Boram? Te vagy az? Mit suttogsz?

Hol vagyok?

Fogságba estem? Bezártak, mint egy kutyát. Hogyan?

Emlékszem egy csatára… leromboltunk egy erődöt, aztán halálos csend támadt. Rajtunk ütöttek? Nem emlékszem.

Megsebesültem. Ki tudom tapintani a sebet… de nem fáj. Azt hitték, meghaltam. Most én vagyok a zsákmányuk. A sors komor tréfája. Nem hagyom, hogy bezárjanak! Megbánják még, hogy nem végeztek velem.

Demaciai férgek! Kíméletről prédikálnak, de nem ismernek kegyelmet. Egy nyirkos gödörben vagyok. Nem adnak ételt. Nem kínoznak meg. Még csak nem is látom őket. Itt hagytak megrohadni.

Emlékszem a legdicsőségesebb pillanatomra. Egy király torkát szorongattam, éreztem szíve utolsó dobbanását. Nem emlékszem, hogy elengedtem volna. Ez a te bosszúd, Jarvan?

Hallom a diadalmenet hangját. Csizmák talpa veri a kövezetet. Gyengén, a kazamata falain keresztül szűrődik be ide. Noxusi dobok ritmusa. Egyszer kiszabadulok. Demaciai vértől lesz iszamós minden!

Nem jött senki. Semmi dulakodás. Nincs visszavonulás. Csak képzeltem volna?

A csonk egyáltalán nem fáj. Alig vettem észre a vascsizmát. Rozsdamarta az egész.

Mikor veszítettem el a lábamat?

Még érzem a vér szagát. Harc. Megnyugtat a gondolat.

Szinte elemészt az éhség. Nem aludtam. Az idő csak vánszorog. Fáradt vagyok.

Mióta?

Olyan sötét van. Ez a verem. Már emlékszem. A Legfőbb Tábornok. A suttogása. Mit is mondott?

Nem az, akinek hiszem.

Elhalványul. Nem szabad elfelejtenem.

Üzenet. Vége. Emlékszem.

„SION, óvakodj a hollóktól.”

SZABADÍTS MEG!

VÉR.