A Kaliforniai rémálom c. filmnek mi a lényege?

A Kaliforniai rémálom piszok cool akar lenni. Olyan menő, hogy azt szavakkal nem is lehetséges jellemezni. Az abszurditás határáig tolta ezt az érzést a rendező. A főhős, Sam underthesilverlake02(Andrew Garfield) ennek a metaforája: egy igazi munkanélküli tróger, aki Hollywoodban él és túlél, de ha teheti, ezt a tevékenységet beszívva űzi. Semmi célja az életével, talán csak annyi, hogy nőkkel feküdjön le, vagy kiüsse magát valamivel. Néha van valami utalás arra, hogy talán írogatna, de azt is mintha csak alibiből tenné. Innentől fogva nem nagy meglepetés a mű bizarr hangvétele, amely arra alapoz, hogy a néző lehetőleg ne tudja eldönteni, amit lát az komoly, vagy tréfa. Na jó: álom vagy valóság. Ezt nagyban szolgálja a szürreális cselekmény, amelyet azért sem érdemes részleteiben taglalni, mert képtelenség koherensen összefoglalni. Az expozíció, hogy Sam – aki mindamellett, hogy semmirekellő, még kukkoló is – kinézi magának a lakóparkban ez egyik fiatal szomszéd lányt, akivel az egyik este majdnem összejön. Aztán a lány eltűnik mindenestől, de azért egy nyomot hátrahagy. Majd rejtélyes gyilkosságok is történnek, és minden jel valami természetfeletti erőre utal. Innentől kezdve Sam karaktere átmegy Clouseau főfelügyelőbe, azaz nyomozgat, de nem azért derülnek ki részletek és sokszor zavarba ejtő tények, mert jól kutatna a főhős. Ezt az érzést erősítik a valóságon túli helyzetek, amelyek tele vannak nyomva popkulturális parafrázisokkal. Még Hitchcock sírja is beépül az alkotói képletbe, miközben menő zenék szólnak a nyolcvanas és kilencvenes évekből. Mitchell gőzerővel dolgozik azon, hogy egyszerre legyen könnyed, elemelt és mély, a megteremtett atmoszférikusságot arra igyekszik összpontozni, hogy ne a konkrét cselekményre figyeljünk, hanem a nagybetűs mögöttes tartalomra. Azaz a zavarosan megfogalmazott kritikára, amely ugyan magában hordozza azt, hogy az angyalok városa számos csoda és fantasztikus ember tartózkodási helye, de egyben azt is állítja, hogy a rendszer rossz. Miért és miben? Azt nem érdekes. A hamisság megállapítása volt a cél, a magyarázat – értelemszerűen – nem. A showbiz és a sikerdarabok a legynagyobb lózungok, hamis idolokért rajongunk. Jó, rendben.

Az egész koncepció akár egy jó filmet is eredményezhetett volna, és eleinte tényleg én is csak kérdeztem magamtól, hogy tulajdonképpen mi a probléma a filmmel. Elvégre rengeteg dolog van benne, ami miatt élvezhető és szerethető lenne. A válasz pedig egyértelmű: a bőség zavara. A Kaliforniai rémálom sok minden egyben, de igazából underthesilverlake03összességében kiábrándító alkotás. Ennek a legfőbb oka a dramaturgiára és a vágásra vezethető vissza, amikor félelmetes, nem eléggé az, amikor rejtélyes, akkor gyorsan átvált abszurdba, és a főhős „gyökértelensége” is problematikus, hiszen nincs vele miért azonosulni. Például nyomoz a csaj után, aki elvileg nagyon tetszik neki, erre lefekszik másokkal – még az öreg szomszédasszonnyal is. Pedig Andrew Garfield szó szerint nagyon odatette magát a szerepre, alakításának van egy kettőssége, olykor ő maga is csodálkozik a látottakon, ekkor tudunk vele igazából együtt lenni. Miképpen az egészen meglepő, hogy bár Sam tökéletesen ápolatlan és mocskos (Jeff Bridges Tökijéről ez sosem jutott eszembe), mégis jobbnál jobb nők álmodoznak arról, hogy intim helyzetben találják magukat vele. Igaz, a női karakterek nemlétezőek a filmben, mintha csak egy sekélyes férfiálom szereplői lennének. Ennél sokkal nagyobb probléma, hogy noha a 139 perces játékidő állítólag vágott verzió volt Mitchell részéről, a film számos pontján unalomba fullad: nem elég félelmetes, nem elég vicces, nem eléggé megkapó. Olykor vannak zseniálisnak mondható pillanatai, de ezek elsikkadnak. Ez pedig sokkal súlyosabb hiba, mintha szimplán rossz lenne. A Kaliforniai rémálmon érződik, hogy tudatosan szerettek volna kultfilmet készíteni. Véletlenül lehet, hogy összejött volna!