A Micimackó nagyfilm (1977) csak számomra volt gyerekként ennyire iszonyú nyomasztó?

Még ha gyerekként nyomasztónak is érezted, biztos nem a haláltáborra gondoltál meg ilyenek, szóval azért ez már felnőttkori túlzás erősen :D

A Tom és Jerryt mondtad egyik példának, hogy azt mennyire szeretted, hát az sztem ezzel szemmel nézve sokkal durvább. Fél perc alatt konkrétan agyonverik egymást. Persze nevetséges, ahogy Tomnak a fejére esik egy vasaló, vagy felrobban a mancsában valami, de ezekbe nem képzelted bele magad?

Egyébként meg általában szerintem a gyerekek nem feltétlen képzelik bele magukat ezekbe a helyzetekbe. Szomorúak, aggódóak, szurkolnak, hogy a végén minden jóra forduljon, ezzel az együttérzés megvan, de egyébként egy gyerek sem kezdi el levezetni a gondolatát, hogy ha valaki hónapokig beszorul a lyukba akkor ott meghalna egyébként.

A mostani mesék pedig szörnyűek. Folyik a vér, mindenki bosszút áll, mindenki meg akar semmisíteni valamit vagy valakit vagy az egész világot... Szuper erő nélkül senki vagy, z meg alap h fegyvereid vannak, vagy titokban küldetéseket hajtasz végre, akár az ovi mellett. Ehhez képest az, h Nyuszi eltéved az erdőben bakfitty :D

Az Apa-Cuka résztől engem is mindig kivert a frász, azt anyu mindig át kellet hogy hajtsa...

De a többi nem.. Nem fogtam fel, hogy csipik a méhek, vagy fáj neki ahogy leesik..

Hallod...valami van abban, amit mondasz.

Így utólag belegondolva felfogtam, amik téged nyomasztottak, de mégis túlnyomóan pozitív hatást gyakorolt rám, szerettem azt a mesét.

Kivéve a végét.

Mindig ragaszkodó típus voltam, a kötődési problémák határán, így mikor a végén elbúcsúznak egymástól, az nekem maga volt a katasztrófa. Nekem az, hogy Róbert Gida elmegy iskolába, sokkal véglegesebb volt, mint amilyennek azt szánták. Főleg, hogy mutatják is a valós, nem rajzolt plüss figurákat egy szobában, ami nekem totálisan illúzióromboló volt. Megláttatta velem a saját kis "barátaimat" a polcomon, úgy mint élettelen játékok, és ez akkor nagy törés volt.

A szememben véget ért R G gyerekkora, és rettegtem, hogy velem is ez fog történni.

És amikor arról beszéltek, hogy ott lesznek egymásnak örökre, az annyira átlátszó kegyes hazugsáknak tűnt, hogy külön haragudtam érte.

Persze ez akkor nem így fogalmazódott meg bennem, hanem egyszerűen mindig szomorú voltam a végén (mert persze azért ezerszer láttam.)

Tudjátok mi volt nekem az igazán nyomasztó?

A Dumbó.

Az esős sátorépítés borzasztóan nyomasztó. kapásból az elején elszakítják a mamájától, amin mindig sírtam (pontosan abban a korban, mikor először hagyják a gyereket az óvodában), végig mindenki lábtörlőnek használta a kis hülyét, és akkor a rózsaszín elefánt dalról még nem is beszéltem :)

Trauma a'la Disney.