Szerintetek milyen film az Angyalok és Démonok?

Vannak hazugságok, ordító hazugságok és Dan Brown:

Az Angyalok és démonok tényvizsgálata

Vajon hogyan halt meg Kopernikusz?

Dan Brown olvasói igazán „tudják” a választ: „Az olyan szókimondó tudósokat, mint Kopernikusz... megölték… A tudományos igazságok közzétételéért megölte őket az egyház”. Legalábbis a harvardi „ikonológus” Robert Langdon és a CERN igazgatója, Maximilian Kohler közösen tartott történelemórája szerint az Angyalok és démonok című könyvben, Dan Brown bombasikerű A da Vinci-kódjának az előzményében.

A 2009. május 15-én bemutatott Angyalok és démonok új Ron Howard-féle adaptációja – amit Howard a megbukott 2006-os A da Vinci-kód folytatásának dolgozott át – több részletet is bemutat Dan Brown történelem-verziójából a mozinézők millióinak. Bár a film nem ismétli meg Kopernikusz meggyilkolásának sajátságos vádját, annak a nagyobb történelmi összefüggésnek az elmeséléséről gondoskodik, amely Brown Angyalok és démonok című könyvében bontakozik ki: ti. az Egyház kegyetlenül üldözi a tudományt, különösen az Illuminátusokat, egy titkos társaságot, amelynek – Brown állítása szerint – pl. Kopernikusz, Galilei és Bernini is tagjai voltak.

Az erre vonatkozó történelmet Langdon – akit a filmben Tom Hanks alakít – így ecseteli a vatikáni rendőrfőnök, Ernesto Olivettivel való párbeszéd során: „Az illuminátusok… fizikusok, matematikusok, asztronómusok voltak. Az 1500-as években titkos találkozókat kezdtek szervezni, mert aggódtak az egyház téves tanításait illetően, és ők a tudományos igazság keresésének szentelték magukat. És a Vatikán ezt nem szereti. Így az egyház elkezdte őket… üldözni és megölni.” Az egyik filmelőzetesben Langdon még szabatosabban beszél: „Az Illuminátusok titkos társaság voltak, akik a tudományos igazság feltárására törekedtek. A katolikus egyház szörnyű mészárlást rendezett, hogy elhallgatassa őket örökre.”

Langdon kimondottan idéz egy állítólagos történelmi eseményt is, amit „Purga”-nak nevez. A filmváltozatban Langdon Richtert, a svájci gárda főparancsnokát korholja történelmi tudatlanságáért: „Maguk még a saját történelmüket sem ismerik? 1668. A pápa elraboltatott 4 illuminátus tudóst, és bélyegként mindegyikük mellére sütötték a kereszt jelét. Ez volt a megtisztítás, aztán jött a kivégzés. Az utcára dobott hullájuk mutatta, hogy jár az, aki megkérdőjelezi az egyház álláspontját tudományos kérdésekben. Ez radikalizálta az Illuminátusokat. A „Purga” óta a mozgalom elsődleges célja a megtorlás.”

A részletek – Kopernikusz neve, az évszám, amikor a purga történt – a tényszerűség hatását keltik, és Brown meséinek sok rajongója ezeket teljesen komolyan veszi. Bár Brown sok védelmezője azt hozza fel mentségére, hogy az Angyalok és démonok, csakúgy mint A da Vinci-kód is, „persze, hogy csak kitaláció”, azonban maga Brown sohasem ingatta meg a hitet abban, hogy történeteinek szilárd tényszerű alapjai vannak – és sok hiszékenyebb rajongója észre se veszi, hogy mennyire félrevezetik.

Brown saját weblapján szerepel egy interjúként feltett írás egy Q&A listán (amire a This Rock című hitvédelmi folyóiratban Carl Olson hívta fel a figyelmemet), amiben ezt írja: „A célom az, hogy a szereplőket és a cselekményeket mindig olyan lebilincselővé tegyem, hogy az olvasók rá se jöjjenek, hogy közben mennyit tanulnak.” Pontosabban, hogy mennyi tévinformációt szívnak magukba.

Műalkotások és építmények

Brown különösen hangsúlyozza azt, hogy az elbeszélésében felhasznált műalkotások és építmények „teljességgel hitelesek”: „A műalkotásokra, síremlékekre, alagutakra és más római épületekre tett minden utalás teljességgel hiteles (ahogy a helyszínek megjelölése is).” - írja az Angyalok és démonok egy szerzői megjegyzésében, hozzátéve, hogy „Az Illuminátusok testvérisége szintén létezik.”

A katolikusok, nem katolikus keresztények és nem keresztények megelégelve a burjánzó félrevezetéseket évekig azon dolgoztak, hogy bemutassák azokat a zagyvaságokat, amelyek a könyvben és Brown meséjének filmváltozatában vannak. Brown tévedései már ott kezdődnek, ahol ő azt állítja, hogy a leginkább megbízható: a művészeti és építészeti tárgyak – és „a helyszínek megjelölése”, vagy ahogy az eredeti szövegben ki is hangsúlyozza: „pontos fekvésük”.

Pl. Brown a Santa Maria della Vittoria-t Rómában a Piazza Barberini-re helyezi, csaknem egy kilométerre a valódi helyétől. A Santa Maria del Popolo-t a tér délkeleti sarkára teszi, miközben az valójában az északi oldalán áll, és azt írja, hogy Langdon felnézett a „rózsaablakára”, csakhogy a templom körablakáról hiányzanak a rózsaablakok kőrácsai és a rózsaszerű csipkék.

Brown ezenkívül katedrálisnak nevezi a Santa Maria del Popolo-t. Később pedig ezt írja: „Langdon lábujjhegyre állt, hogy délnyugatra, az akadályok fölött rátaláljon egy toronyra vagy egy katedrálisra.” Brownnak valószínűleg fogalma sincs, hogy mi is egy katedrális, azaz székesegyház. Egy egyházmegyében csak egyetlen katedrális van, az a templom ahol a helyi püspök széke (katedrája) van. (Róma püspöke természetesen a pápa. Az ő katedrálisa a Lateráni Bazilika.)

Brown azt mondja, hogy Bernini Négy folyó szökőkútján a négy folyó „az Óvilág négy fő folyóját, a Nílust, a Gangeszt, a Dunát és a Rio Platát” ábrázolja, habár a Rio de la Plata - Argentína és Uruguay között elterülő folyamtorkolat – az Újvilághoz tartozik. A négy folyó valójában a reneszánsz korban ismert négy kontinenst ábrázolja: Afrikát, Ázsiát, Európát és Amerikát.

Brown pontosan meghatározott „sírjai” ugyancsak hibásak. Az Angyalok és démonok azt állítja, hogy egy a Pantheonban lévő dísztábla azt sejteti, hogy Raffaello testét csak 1758-ban helyezték a Pantheonba, és hogy eredetileg Urbinóban temették el. Ilyen dísztábla nem létezik, abból az egyszerű oknál fogva, hogy Raffaellót kezdettől a Pantheonban temették el. Brown VII. Sándor pápa, Alexander Chigi holttestét pedig a Santa Maria del Popolo kápolnájába helyezi, pedig valójában a pápát a Szent Péter Bazilika sírjaiba temették.

Brown a svájci gárda uniformisainak, és a Vatikáni Múzeumokhoz (amit tévesen Museo Vaticano-nak nevez Musei Vaticani helyett) vezető spirális lépcsőnek a megtervezését Michelangelónak tulajdonítja. Valójában Michelangelónak semmi köze a svájci gárda egyenruhájához, a Vatikáni Múzeumok spirális lépcsőjéhez meg végképp nem, ugyanis azt Giuseppe Momo tervezte 1932-ben. Brown aztán a Vatikáni Múzeumok építészeti kincseihez sorolja a Szent Péter-bazilikát, ami egy tőle teljesen különálló épület.

Ezek lehet, hogy csak véletlenül felmerülő (még ha néha szembeszökő) tévedések. Sokkal problémásabb azonban a kulcsfontosságú utalás egy kőlapra a Szent Péter téren, az ún. West – Ponente kőre. A kőre a nyugati szél megtestesítője van lefestve amint egy klasszikus istenség fej nyugatról fúj.

Brown úgy mutatja be a West – Ponente követ, hogy az egy kulcsfontosságú nyomravezető jel, amit Bernini hagyott, aki a Szent Péter teret tervezte, állítólag rámutatva a következő helyszínre a könyv kincskereső vadászatában. Brown azt is írja, hogy az angol „West” szó használata a domborművön Bernini korában egy rosszhírű anglicizmus volt. Brown mitológiájában az 1600-as években az angol nyelvet „a Vatikán még nem fogadta el” és erre „nem terjedt ki a Vatikán uralma” (akármit is jelent ez).

Számos probléma merül itt fel. Elsőként és legnyilvánvalóbbként az, hogy a „West – Ponente” kő a Szent Péter téren kör alakban elrendezett 16 ilyen útjelző kő egyike, amelyek mindegyike az égtájak felé mutatnak egy szélrózsa (rosa dei venti) alakot formálva: azaz minden irányba mutatva.

Például a „West – Ponente” kővel közvetlenül szemben van az „E[a]st – Levante” kő – és ha jól láttam az új filmben ezt úgy javították ki, hogy lefestették ezeken a köveken a szélvonalakat, hogy ne látszanak, ezzel is azt sugallva, hogy csak a „West – Ponente” kövön van egy különleges iránymutatás.

A másik dolog, hogy a jelenlegi szélrózsa kövek egyáltalán nem Bernini munkája. A www.StPetersBasilica.org szerint ezeket három évszázaddal később adták a tér burkolatához IX. Piusz pápa alatt (és bármilyen státusza is volt az angol nyelvnek Bernini korában, természetesen 1852 körül semmi szégyenletes nem volt abban).

Mind a könyvben mind a filmben említenek egy művészettel kapcsolatos vádat, IX. Piusz pápa „Nagy kasztrálásának” elképzelését, miszerint a pápa 1857-ben fogott egy kalapácsot, és a Vatikánváros összes férfi szobráról leverte a nemi szervüket. (A könyvben Langdon azon tűnődik, hogy vajon van-e valahol egy gödör, tele kőpéniszekkel, mint ennek a szisztematikus vandalizmusnak a maradványa.)

Valóban ez történt? Hogy csípősebben fogalmazzak: hány embernek kellett ezt az ötletet kitalálnia? (Az igazság az, hogy fügefaleveleket tettek a szobrokra (persze nem a pápa), de úgy, hogy a szobrokat nem „kasztrálták”; később ráadásul megpróbálták eltávolítani a leveleket, de mivel ez nagyobb veszéllyel járt volna, így inkább békében hagyták.)

A fikciók mögött

Brown művészi és építészeti dolgokkal való elferdítései nem kizárólagosak regényeinek fikciói között. Olvassuk el, hogy Brown mit ír le arról, hogy hogyan kapta az ötletet az Angyalok és démonok megírásához, amit weblapjának Q&A oldala „interjúként” közöl:

„A Vatikánváros alatt utaztam egy alagútban, amit il passetto-nak neveznek – egy rejtett átjáró, amit a korai pápák használtak, amikor menekülniük kellett egy ellenséges támadásnál. A túrához biztosított tudós szerint a Vatikán legfélelmetesebb ősi ellenségeinek egyike az Illuminátusokként ismert titkos társaság volt – a „felvilágosodottak” – a korai tudósok egy szektája, akik bosszút esküdtek a Vatikán ellen azokért a bűnökért, amiket olyan tudósok ellen, mint Galilei és Kopernikusz, elkövettek. Megigéztek azok a képek, hogy egy rejtőzködő, vallás-ellenes testvériség ólálkodik Róma katakombáiban. Aztán amikor a tudós hozzátette, hogy sok modern történész hiszi, hogy az Illuminátusok még ma is aktívak, és a társaság egyike a globális politika leghatalmasabb láthatatlan erőinek, tudtam, hogy horogra akadtam… meg kellett írnom az Illuminátusok thrillerjét.”

Ez az életrajzi anekdota kiforgatja azt a tényt, hogy a Passetto di Borgo nem egy „alagút” a „Vatikánváros alatt”. Ez egy kimagasló, részben nyitott, részben zárt, falként álcázott átjáró, ami Vatikánvárosból az Angyalvárba vezet. Ha Brown elkövet egy baklövést a regényének kitalált elbeszélésében, az még csak hagyján, de azt írja, hogy ő járt a passettón, és ott kapta az ihletet könyvének megírásához. Hogyan követhet el egy ekkora hibát, ha valóban járt ott, miként azt állítja?

Brown anekdotájának hitelessége tovább romlik az itt névtelenül szereplő, idegenvezető „tudós” megjegyzéseinek leírása miatt: ez az illuminátusoknak egy teljesen történelmietlen leírása, úgymint akik „tudósok egy szektája”, és a Katolikus Egyház „legfélelmetesebb ősi ellenségeinek egyike”, akik „bosszút esküdtek a Vatikán ellen azokért a bűnökért, amiket olyan tudósok ellen, mint Galilei és Kopernikusz, elkövettek”. (Ki ez a „tudós”? Brown köszönetnyilvánításai között köszönetet mond „Sylvia Cavazzininek”, aki végigkalauzolta a passettón. Akárki is legyen ez a „Sylvia Cavazzini”, de még sohasem publikált vagy szerepelt tudományos művekben, akárhogy is kerestem; ha jól tudom Dan Brown köszönetnyilvánítása az egyetlen kézzelfogható bizonyíték létezése mellett az egész interneten.)

Persze mindez csak azért lett megemlítve, hogy rátérjünk az Angyalok és démonok központi tételére, ami az elbeszélés mögött bontakozik ki, s amelyre a regény cselekménye lett szerkesztve: az az idea, miszerint az Egyház és a tudomány háborúban áll egymással. Brown összekapcsolja ezt az állítólagosan történelmi témát saját életének egy állítólagosan életrajzi eseményével, amivel így egy hitelt érdemlő, „tudományos” alapot sejtet, alátámasztva a szerző azon megjegyzését, ami az illuminátusok „tényszerű” természetére vonatkozik.

Valójában az egész tétel – hasonlóan Brown földalatti „ihletének” pillanatához, a túra, és a „tudós” és az általa adott történelemóra valószínűségéhez – csaknem teljesen nélkülözi a valóságot.

A tudomány, az illuminátusok és az Egyház

A történelmi illuminátusok nem az 1500-as években alakultak meg, és nem volt tagja se Kopernikusz, se Galilei, se Bernini, ugyanis ők jóval előbb meghaltak az illuminátusok létezése előtt (Kopernikusz esetében két évszázaddal, Berniniében csaknem egy évszázaddal).

Az illuminátusok egy felvilágosodás kori titkos társaság volt. Ezt a társaságot a 18. században, 1776-ban alapították, ugyanabban az évben, amikor az Egyesült Államokat. Tagjai politikai szabadgondolkodók voltak, akiket nem különösebben érdekelt a tudomány.

Bár az illuminátusok nem voltak valami jóindulattal a vallás felé, nem „esküdtek bosszút” az Egyház ellen „azokért a bűnökért, amiket olyan tudósok ellen, mint Galilei és Kopernikusz, elkövettek”. Ezekkel a tényekkel szemben meglehetősen nehéz helyzetben van az, aki bármiféle bizonyítékkal akar előhozakodni bármiféle egyházi „bűntényről” Kopernikusz ellen. És míg a Galilei-per némiképp fekete folt az egyháztörténetben, sorsa miatt (élethosszig tartó házi őrizet) nem valószínű, hogy gyilkos bosszút esküdtek volna századokkal később az események után.

Kopernikusz soha sem került szembe az egyházi hatóságokkal. Klerikusként és egy püspök unokatestvéreként Kopernikusz kiadta a hatkötetes Az égi pályák körforgásáról című művét, amire Capua érseke, Nikolaus von Schönberg bíboros biztatta, és Kopernikusz ezt a művet III. Pál pápának ajánlotta. Évekkel korábban Kopernikuszt tanácsadónak hívták meg a X. Leó pápa által összehívott Lateráni Zsinatra, hogy segítse átdolgozni a kalendáriumot, és munkájával hozzá is járult a naptár végső megújításához. Bár írásai valóban vitákat váltottak ki egy időre halála után, azonban ezek a viták csak néhány szakaszra és néhány elszigetelt szóra vonatkoztak.

Kopernikusz 70 éves korában, agyvérzésben halt meg. Az az állítás, hogy őt „a tudományos igazságok közzétételéért megölte az egyház” puszta koholmány, sőt rágalom.

Ha egészében nézzük a Katolikus Egyház szembenállását a tudománnyal, és a tudósok - mint Kopernikusz - szisztematikus üldözését – amit az Angyalok és démonok beépített a párbeszédek közé – akkor is csaknem teljesen realitás nélküli, ami legfeljebb „a szerző képzeletének gyümölcse”. Amint A da Vinci-kód történelemolvasata olyan forrásokat használt, mint a Szent vér, szent Grál című regény, az Angyalok és démonok az amerikai antikatolicizmusban gyökerező téves nézeteket aknázta ki: olyasmiket, mint pl. Charles Chiniquy 1886-ban megjelent gyalázkodása, az Ötven év a római katholikus egyházban felvonultatott katolikusellenes mestermítoszai.

Chiniquy 19. századi polemikus állításai azok voltak, hogy Blaise Pascalt, valamint Kopernikuszt kiközösítették, Galileit pedig nyilvánosan megkorbácsolták és egy föld alatti börtönbe zárták. Ezek közül semmi sem igaz (Pascalnak valóban voltak eretnekségre hajló nézetei, de sohasem közösítették ki, Galileivel semmi más nem történt, mint hogy házi őrizetben tartották a saját házában, sohasem korbácsolták meg, egyszer sem kínozták meg, vagy zárták föld alatti börtönbe). Mindazonáltal még ma is az a kép él az Egyházról, hogy szisztematikusan üldözte és kivégezte a tudósokat, annak ellenére, hogy erre semmiféle alap nincs a történelemben.

A la purga egy teljesen képzeletszülte történet (természetesen Richter olvasta a saját történelmüket). Soha sem történt olyan, hogy négy tudóst, akár illuminátust, akár mást meggyilkoltak és megbélyegeztek volna, és olyan sem, hogy az Egyház kidobta volna a holttesteket az utcára figyelmeztetésül. (Az egyetlen számításba vehető, tudománnyal is foglalkozó történelmi alak, akit a katolikus polgári hatóságok üldöztek, az a 16. században élt dominikánus Giordano Bruno lehet. Bár Bruno heliocentrista volt, a római inkvizíció nem ezért üldözte, hanem Isten természetére, a Szentháromságra, Jézus Krisztusra, és egyéb alapvető dogmákra vonatkozó eretnek tételei miatt, ami a panteista világnézetével állt kapcsolatban. De a heliocentrizmusa miatt soha senki sem bántotta.)

Brown úgy írja le a CERN tudósait, mint akik rendszeresen a Vatikánhoz folyamodnak azért, hogy az Egyház kérjen „bocsánatot Kopernikusztól és Galileitől”. Kopernikusz esetében az egyetlen elképzelhető válasz csak az lehet, hogy „Miért?” De Galileit - a tudósokat üldöző Egyház antikatolikus mestermítoszainak egyetlen valamirevaló ténytöredékét - is egyrészről elferdítették a populáris képzeletvilágban, másrészről úgy mutatják azt be, mint egy archetípust, s nem mint egy kivételes esetet.

Brown kihasználta és megerősítette ezt a téves előítéletet, azt állítva, hogy Galileit eretnekséggel vádolták meg (valójában nem találtak nála eretnekséget, csak „az eretnekség komolyabb gyanúját”) és „kis híján kivégeztetett az egyház” (ez a kérdés még csak fel sem merült) „azért a feltételezésért, hogy Isten nem az ő világegyeteme közepén helyezte el az emberiséget”. Ez utóbbi azt is magában foglalja, hogy szerinte a középkori geocentrikus modell az emberközpontúsággal áltatta az embereket; valójában a középkori emberek a földet a legalacsonyabban és a legkevésbé dicsőséges helyen látták az univerzumban, ami a legtávolabb van a mennytől (magával a pokollal együtt, annak középpontjában).

Brown szégyenletesen felcseréli Galilei tudományos vakfoltját kritikusaival, úgy mutatva be az egyházi hatóságokat, mint akik azon erősködnek, hogy az égitesteknek tökéletes körpályákon kell mozogniuk és emiatt támadták Galileit, aki vette azt a bátorságot, hogy elliptikus pályákat tételezzen fel. Valójában éppen maga Galilei – és nem az egyházi hatóságok – volt az, aki a tökéletes körpályákat vallotta, és elutasította az elliptikusan mozgó égitestek elképzelését. (Galilei nem csak ebben tévedett a tudományos és más területeken. Továbbiakat lásd: The Galileo Controversy

Bár Brown elismeri, hogy sok tudós – beleértve Galileit is – jámbor hívő volt, akik a hitet és az értelmet egymás kiegészítésének látták, mintsem egymással ellentétes dolgokat, de azon erősködik, hogy Galilei és mások felvilágosult hozzáállása összeütközésbe került az Egyház azon állításával, miszerint ő „az egyetlen eszköz, amelyen keresztül az ember megértheti Istent.” (a hangsúlyozás az eredeti műben is benne van).

Így Brown naivan semmibe veszi a kereszténység döntő szerepét a modern tudomány eredetében csakúgy, mint a tudományok egyházi pártolását Kopernikusz és Galilei idejében is. Miként dr. Thomas Woods megjegyzi: „Az utóbbi ötven évben lényegében az összes tudománytörténész – úgymint pl. A. C. Crombie, David Lindberg, Edward Grant, Jáki Szaniszló, Thomas Goldstein, és J. L. Heilbron – arra a következtetésre jutott, hogy a tudományos forradalom a Katolikus Egyháznak az adósa” (How the Catholic Church Built Western Civilization, p. 4).

Nem csak, hogy a katolikus teológia teoretikai alapokat adott a modern tudomány fejlődéséhez – ugyanis az első modern tudósok hitték, hogy a kozmoszt egy értelmes Teremtő rendezte be, aki olyan törvényekkel kormányozza azt, melyek felismerhetőek az Ő képére teremtett ember értelme által is –, de a legtöbb korai tudós vagy pap volt vagy szerzetes. Ezen túlmenően maga az Egyház közvetlenül pénzzel és szociális támogatásokkal finanszírozta a tudományt, különösen a csillagászatot.

Brown mégis azt állítja egy beszédben, amelyet a camerlengo Carlo Ventresca szájából hangzik el mind a könyvben, mind a filmben, hogy „Galilei kora óta az egyház megpróbálja lassítani a tudomány könyörtelen iramát”. Még a mai tanult embereknek is kevés fogalmuk van arról, hogy az Egyháznak mekkora szerepe volt a modern tudományok kezdetében és fejlődésében – és ezt Browntól sem fogják megtanulni. [Ehhhez lásd: A Katolikus Egyház és a tudomány - [link]

Tudománytalanság

Habár a tudományos dolgok Brown általi feldolgozása tulajdonképpen a sci-fi irodalom területe alá tartozik, az, legalábbis részben, nem éppen egy ötletes sci-fi (én Michael Crichtontól várnék el egy antianyag-bomba kitalálását), és Brown rendszeresen fuserál el olyan dolgokat, amelyeket jobban is megírhatott volna anélkül, hogy ezzel kárt tett volna az előítéleteiben.

Az „antianyagfegyver” alapötlete meglehetősen sci-fi, és legalább annyira tudományos, mint a Star Trek űrhajója és az időutazás.

Az alapvető tények a következők. Az antianyag valóság, és az olyan laboratóriumokban, mint az Európai Nukleáris Kutatási Szervezet, azaz a CERN, rendszeresen hoznak létre nagyon apró mennyiségben, ahogy azt Brown is leírja az Angyalok és démonokban. Az antianyag-részecskék megsemmisülnek, ha a rendes anyag megfelelő arányú részecskéjével lépnek kapcsolatba, annyi energiát szabadítva így fel, amennyi a két részecske megsemmisülésével arányos. Ezért, ha egyszerre igen nagy számú antianyag semmisül meg – egy gramm, miként azt a könyv állítja – akkor azt Brown pusztító hatásúként írja le.

Akárhogy is, de az Angyalok és démonok egy hatalmas hibát követett el azzal, hogy túllépett azon a területen, amit a történet megkíván vagy, ami a jövő tudományát vetíti elő. Például mind a könyvben, mind a filmben úgy beszélnek az antianyagról, mint lehetséges „energiaforrás”. Lényegében maga Brown ezt nem csak az Angyalok és démonokban állítja tényként, hanem a weblapján is. Itt van a válasza arra a kérdésre, hogy „Az antianyag valóságos?”

„Abszolúte. Az antianyag a legjobb energiaforrás. Százszázalékos hatékonysággal szabadítja fel az energiát (az atom-maghasadás 1,5%-os hatékonyságával szemben). Az antianyag százezerszer hatalmasabb mint a rakéta üzemanyag. Egyetlen grammja egy 20 kilotonnás atombomba energiájával rendelkezik - ekkora méretű bombát dobtak le Hirosimára. Mivel erősen robbanékony, az antianyag rendkívül instabil, és azonnal begyullad, amint érintkezésbe kerül valamivel... akár csak a levegővel is. Csak úgy lehet tárolni, hogy felfüggesztik egy elektromágneses mezőben egy vákuumdobozon belül. Ha a mező megszűnik és az antianyag leesik, akkor annak eredménye a „tökéletes” anyag-antianyag átalakulás, amit a tudósok találóan „annihilációnak” (megsemmisülés) neveznek. A CERN-ben most rendszeresen hoznak létre kis mennyiségű antianyagot egy jövendő energiaforrás kutatásához. Az antianyagot rendkívül ígéretesnek tartják; nem bocsát ki szennyeződést vagy sugárzást, és egyetlen cseppje egy egész napra biztosítja New York teljes áramszükségletét. A fosszilis tüzelőanyagok csökkenésével az antianyag hasznosításának ígérete óriási lépést jelenthet bolygónk jövőjére nézve. Természetesen a professzionális antianyag technológiával egy dermesztő dilemma jár. Vajon ez a hatalmas új technológia megmenti a világot, vagy belőle készül majd minden idők legpusztítóbb fegyvere?”

Ezt a nagy baromságot – ismétlem: baromságot adja elő Brown tényként.

Az antianyag elképzelése mint „energiaforrás” abszolút lehetetlen. Nem igaz, hogy a CERN tudósai tanulmányozzák az antianyagot „egy jövendő energiaforrás kutatásához”. A CERN-ben az antianyagot főként azért vizsgálják, hogy a fizika alapvető törvényeit tanulmányozzák.

Az antianyag semmivel sem „hatalmasabb”, mint a hétköznapi anyag. Az anyag-antianyag megsemmisülésének energia felszabadulása egyszerűen a két részecske kombinált energiája. Egy antirészecske – antiproton – nem rendelkezik több energiával mint a vele ellentétes részecske, a proton. Az antianyag nem „gyullad be”, amint érintkezésbe kerül „valamivel – akárcsak a levegővel is”; sokkal inkább az antirészecske mindegyik típusa csak akkor semmisül meg, ha a normál anyag vele megfelelő részecskéjével lép kapcsolatba. Tehát az antiprotonok a protonokkal lépnek reakcióba, a pozitronok az elektronokkal, és így tovább.

Ha az antianyag egy természeti erőforrás lenne, amit ki lehet „bányászni”, ami aztán megsemmisül a rendes anyaggal, akkor azt csak éppen úgy lehetne erőforrásként használni, mintha fát égetnénk azért, hogy kinyerjük a fában lévő napenergiát. Jóllehet a fa nem lenne energiaforrás, ha nem lenne nap, és a fákat mesterséges fény alatt növesztenénk. Ha energiát fordítunk arra, hogy fényt adjunk a fáknak, akkor ez mindig messze felül fogja múlni azt az energiát, amit a fa elégetéséből nyernénk. A folyamat energiaveszteség lenne, nem pedig nyereség.

Dióhéjban ugyanez a szituáció áll az antianyagra is. Az egyetlen mód, hogy antianyagot nyerjünk, ha csinálunk magunknak, méghozzá óriási energiafogyasztás mellett. Szükségszerűen sokkal több energiát fordítunk az antianyag előállításához, mint amennyit nyerhetnénk a megsemmisítésével, épp úgy, ahogy több energia kell a fák megnövesztéséhez, mint amennyit azok elégetésével nyerünk.

Tehát, bár igaz az, hogy egy cseppnyi mértékű antianyag elláthatná New Yorkot egy hónapig energiával, azonban ehhez a cseppnyi antianyaghoz először annyi energiát kellene felhasználni, amennyit New York egymilliárd év alatt használna el. Mégha fel is tesszük azt, hogy a technológia annyira fejlődni fog, hogy 100%-os hatékonysággal tudja majd előállítani az antianyagot, még akkor sem szereztünk többet, mint amennyit belefektetnénk. Emiatt abszolúte semmi kilátás nincs arra, hogy az antianyagot valaha is „energiaforrásként” használják.

Az sem mellékes, hogy évmillárdok kellenének ahhoz, hogy annyi antianyagot állítsunk elő, amennyi New York egyhavi ellátásához kellene – vagy amennyivel fel lehetne robbantani a Vatikánt. A CERN-ben előállított antirészecskék legtöbbje azonnal megsemmisül a normál anyag részecskéivel való kapcsolódás miatt. Igaz, hogy (az elektromosan feltöltött) antianyag egy kis mennyiségét el lehet fogni egy elektromágneses csapdával. Az szintén igaz, amit Brown nyitó TÉNY közléseiben állít, miszerint a mostani kísérletek a CERN-ben, nevezetesen 2002 ATHENA és az ATRAP kísérletek sikerültek, és egyszerre antihidrogén atomok millióit hozták létre.

Csakhogy az a technológia, amely egy gramm antianyagot tudna előállítani, még teljesen előttünk áll, ahogy az is, amely el tudná őket fogni. Mondjuk egy gramm antihidrogén hozzávetőlegesen 6.022 x 1023 atomot tartalmaz (az Avogadro-szám alapján). Ami jócskán több, mint antihidrogén atomok milliói, amit a CERN jelenleg elő tud állítani. Ha ezt a folyamatot vesszük egy gramm antianyag előállításához, akkor ez a folyamat évmilliárdokig fog tartani. Az pedig még nehezebb, hogy a jelenlegi technikával meg is kellene tartani az antihidrogéneket. Továbbiakat lásd a CERN saját, nagyon informatív és szórakoztató Angels & Demons FAQ-ját.

Nem csak az antianyag ezotériájában ad meg Brown tudományos adatokat tévesen. Langdon tengerentúli utazásán azt mondja, hogy az emberek súlya 30%-kal kevesebb, amikor 6000 láb magasan repülnek. A valóságban az emelkedés gravitációs hatása, ami ilyen magasság során változik, kevesebb mint 1%.

Akármi is legyen a téma, az Angyalok és démonok egyszerűen kontármunka. Mind a könyv, mind a filmváltozat pl. azokra a bíborosokra, akik Péter székének lehetséges utódaiként ismertek „preferiti”-ként („kedvencek”) utal, semmint az általános terminussal, a „papabile”-vel (pápa-képes vagy „pápa-alapanyag”).

Brown félrefordítja a „Novus Ordo Seclorum”-ot „Új Világi Rend”-nek (és ezt az Illuminátusokra érti), pedig az „Új Korok Rendje” vagy „Új Világrend”. Azzal az égbekiáltó állítással hozakodik elő, hogy az Eucharisztia katolikus szentségét „az aztékoktól kölcsönözték”, habár az azték civilizáció egy évezreddel később keletkezett a kereszténység után (nem beszélve egy transzatlanti kapcsolat fizikai lehetetlenségéről a kereszténység korai időszakában), hasonlóképp a hindu hatha jógát „ősi buddhista művészet”-nek mondja, pedig az jóval megelőzi a buddhizmust.

Meghamisítja az ión és dór oszlopokat is, azt írva, hogy a dór az ión oszlopsor „görög megfelelője”, mikor a valóság az, hogy mind a kettő görög. A svájci gárdát „a Vatikán felesküdött őrző-védői”-nek hívja, amely leírás jobban illene a vatikáni csendőrségre, mint a svájci testőrségre, akik kizárólag a Szentatya személyét védik, és nem a Vatikánt. (A film helyesbíti ezt; de a könyv nem. A könyv utal olyan svájci testőrökre, akik titokban a Szent Péter téren dolgoznak. Az egyetlen ok, amiért egy valódi svájci testőr a Szent Péter téren lehet, az az, hogy a pápa is ott van, vagy pedig nincsenek szolgálatban.).

Egy teljes listát azonban csaknem lehetetlen összeállítani. Nehéz ugyanis egyetlen egy olyan oldalt találni az Angyalok és démonokban, amelyiken nincs valami tévedés.

„Csaknem eredetien rossz”

Még ha csak egy puszta popcorn szórakozásnak vesszük, Brown irodalmi szerkezeteinek totális otrombaságai miatt a könyv átrágása kész robotmunka - bár az Angyalok és démonok egy lebilincselőbb történetívet kínál, mint a dagályos A da Vinci-kód, ami egy nézhetőbb filmhez is hozzájárult. Nem tartom túlzásnak azt mondani, hogy Brown írása a legrosszabb prózai stílus, amivel eddig találkoztam a ponyvairodalom között, talán Stephenie Meyer Alkonyat sorozatának a kivételével. (Természetesen nem számolom ide a saját kiadású, meg az interneten olvasható zavaros „műveket”)

„Brown műve nem csak rossz” írja Dr. Geoffrey K. Pullam, az edinburgh-i egyetem általános nyelvtudomány professzora a számos Brown-ról szóló blogbejegyzéseinek egyikében a Language Log-on. „Elképesztően, idomtalanul, tapintatlanul, csaknem eredetien rossz. Némely szakaszban aligha van egy szó vagy egy kifejezés, amelyik úgy tűnne, hogy gondosan kiválogatott lenne, vagy össze lett volna vetve az alternatívákkal.”

Többek között Pullam Brown azon hajlamára hívja fel a figyelmet, hogy a nyitójeleneteket olyan ügyetlen „curriculum vitae részletekkel” kezdi a mondatokban, mint pl. „Jacques Sauniére, a neves kurátor rogyadozó lábbal esett be a múzeum Nagy Galériába a boltíves bejárón keresztül.” (A da Vinci-kód első mondata) és „Leonardo Vetra fizikus az égett hús szagát érezte, és tudta, hogy a saját húsa az.” (az Angyalok és démonok első mondata). Pullam abban leli örömét, hogy Brown irodalmi logikátlanságait leplezi le: megszólal egy hang „hátborzongató közelségben”, ami 15 lépésnyit jelent, ahol is „támadójának sziluettje tornyosult előtte”, akinek látható nem csak a bőr- vagy hajszíne, hanem szivárványhártyájának és szembogarának a színe is.

Pullam példái A da Vinci-kódból származnak, de nem nehéz találni hasonlóakat az Angyalok és démonokban sem. Az Angyalok és démonok első fejezetének első oldalán azt olvassuk, hogy „Langdon felült az üres ágyban”; a következő oldalon: „Robert Langdon mezítláb járkált elhagyatott (deserted) viktoriánus otthonában Massachusettsben”. De Langdon az ágyában van, és nyilvánvalóan ott él a massachusettsi viktoriánus otthonában; egy üres ágyban nem lehet felülni, sem járkálni egy lakatlan házban, sem mezítláb, sem máshogy.

Itt persze Brown csak alkalmatlanul tudatja velünk, hogy Langdon egyedül él és alszik – ami talán részben megmagyarázható a szerző kényszerű buzgalmával, hogy két bekezdéssel később kijelenthesse hősének férfiasságát és vonzerejét. „Noha a szó klasszikus értelmében nem volt jóképű” – olvashatjuk -, „a kolléganői úgy emlegették a negyvenéves Langdont, mint akinek "eruditív" vonzereje van - deresedő sávok a sűrű, barna hajában, átható kék szem, lefegyverzően mély hang és egy egyetemi sportember határozott, gondtalan mosolya.”

A következő bekezdésben tovább meséli, hogy Langdon barátai „egy kissé rejtélyesnek tartották” – egy bohém klasszikusnak, akit ott lehet látni „farmerban a campuson, amint a számítógépes grafikáról vagy a vallástörténetről társalog” valamint „Harris tweednadrágban és kézzel festett mellényben állt az előkelő művészeti folyóiratok fotóin azokon a kiállítás-megnyitókon, ahová előadónak kérték fel.”

Irodalmilag az a probléma ezzel a belefeledkezéssel Langdon azonosításába, mint aki egy elbűvölő, férfias világfi, hogy ebben a jelenetben Langdon – miként azt Brown világosan, még ha egy kissé ügyetlenül is megállapította – egyedül van a házban; senki más nincs jelen ebben a jelenetben, akire hatást gyakorolhatna Langdon eruditív vonzereje, vagy akinek a szemén keresztül megtapasztalhatnánk a Langdon keltette benyomást. Így vagy maga Langdon üldögél saját személyes misztikáján meditálva – vagy más, de ha senkire se gondolhatunk a jelenetben, aki így gondolkodik, akkor a szerző mondja el (semmint megmutatja) azt, amit tudatni akar velünk a hőséről, avagy elmondhatjuk, hogy átadja magát a saját szerzői lelkesedésének a hősének misztikussága iránt (azzal a kívánalommal, hogy majd az olvasói is ugyanígy csodálni fogják).

Már az is eléggé zavaró, ha Brown pusztán csak csodálja a hősét – de ráadásul valójában meglehetősen nyilvánvaló, hogy Brown Langdonban saját magának a képzeletbeli mását látja. Öt perc Brown műveinek az első megismerésekor, néhány oldal A da Vinci-kódban, amikor elkezdtem olvasni Langdon „tudósi vonzerejéről”, hangjáról, amit a női hallgatók úgy jellemeznek, mint „csokoládé a fülnek” és általában mint aki egy „Harrison Ford Harris tweedzakóban” és „Burberry garbóban”, egyből tudtam, hogy ha kinyitom a könyv hátoldalának borítóját, akkor a szerzőnek egy olyan képét találom ott, amelyiken pontosan ilyen tweedzakót és garbót hord. (És valóban így volt)

Miért népszerű ennyire Brown? Mit látnak a rajongók az Angyalok és démonokban? Itt van egy – az amazon.com-ról származó – kritika egy olyan olvasótól, aki a legmagasabbra értékelte az Angyalok és démonokat, amit nem csak úgy találomra választottam, hanem amit a többi olvasó a leghasznosabbnak ítélt a kritikák közül:

„Nem zavar, ha nem adnak hitelt egy történetnek, ha az jól van megírva, és az ANGYALOK ÉS DÉMONOK pontosan ebbe a kategóriába illik. Ami Dan Brown könyveit látványossá teszi (szerény véleményem szerint) az a részletekre való odafigyelés és a kutatások, amelyeket a történeteibe belefoglal. Elbűvöl, amikor Brown a Vatikán titkairól, az Illuminátusokról mesél, és azok a részek, ahol Galilei és Bernini szerepel.”

Jól van megírva, részletekre való odafigyelés, kutatások, amelyeket a történeteibe belefoglal. Kell ennél többet mondani?