Honnan tudnék egy lényegere törő rövid összefoglalót szerezni az Amadeus című filmről?

guglizz... de mennyire rövid kell? Mert ez ugyebár relatív.

"Mozart és Salieri: a tehetség és a középszerűség ellentéte, örök harca sokakat megihletett már. Milos Forman szakított e művészi hagyományokkal. Filmje nem a középszerűség szívósságát és a zseni törékenységét ábrázolja. Az Amadeusban két súlyos egyéniség mérkőzik, ütközik meg. Forman Salierije cseppet sem kisszerű, csupán a tehetség félreismerhetetlen nagyvonalúsága hiányzik belőle. Az a fajta művészi és emberi természetesség, ami Mozartot igazán naggyá tette... Mozart halálos ágyánál Salierinek lassacskán megvilágosodik: hiába a düh és a görcsös akarás, a tehetség egészen más anyagból van. Mozarttal olyan ember távozott, aki valóban a teremtő kegyeltje volt."

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Milos Forman 1984-ben készített valódi unikumnak számító alkotását a következő esztendőben valóságos Oscar-eső érte, hiszen a film nyolc szobrocskát is begyűjtött akkor. Mai szemmel nézve változatlanul szép és precíz munka, de 1984-óta már láthattunk több szép, igényes feldolgozást is.

A fikción alapuló cselekmény történetileg hiteles, és azt az örök rejtélyt boncolgatja, ami a város két meghatározó udvari komponistája közti viszony, valamint Mozart titokzatos halála körül volt.

A filmen az egykori halálos ellenfél, Antonio Salieri (F. Murray Abraham) emlékszik vissza Mozarttal (Tom Hulce) való salzburgi találkozására, mi meghatározta teljes további életét. A XVIII. századi Bécs a szorgalmas, fegyelmezett, de nagy művésszé sosem váló zeneszerző hatalmában áll.

Salieri a császár kedvence, távoli tisztelője a gyerekzseni Mozartnak, aki egy szép napon (1781-ben) a császári városba érkezik. Salieri várja a találkozást, szeretné megtudni, hogy a vitathatatlan zenei tehetség vajon külső jegyekben is megmutatkozik-e az ifjú zeneszerzőn. Kíváncsisága döbbenetre vált, mert az általa csak áhítozott isteni tehetség egy alpárian trágár, huncutkodó tréfamester suhanc bőrébe költözött.

Az irigységtől elvakult középszerű komponista tönkre akarja tenni Mozartot, s ennek érdekében mindent meg is tesz. Mindenről tud, mindenhol jelen van, minden szálat ő tart a kezében. Salieri mégsem tűnik minden pillanatban gonosz szörnyetegnek, hiszen esendősége egyszerre teszi szimpatikussá és ellenszenvessé. Ő fegyelmezett és szorgalmas, kinek életét felrúgja és a nyeregből is majdnem kiüti ez a pimasz, gúnyolódó, kellemetlen alak, ki minden dicsőséget bezsebel.

De szerencsére Salieri a császár a kedvence, így lépéselőnyben van a "betolakodóhoz" képest. Mivel a friss házas Mozart műveiből, és nem az udvari óraadásból akar megélni, anyagi gondok szorongatják. Ezért fogadja el azt a titokzatos, névtelen felkérést is, ami egy rekviem megírására készteti.

Veszélyes vállalkozás, a géniusz nem is halad vele úgy, ahogy kellene, mert érzi, hogy belepusztul. A titokzatos álarc mögött "természetesen" Salieri áll, ki lassan és módszeresen, de annál biztosabban a sírba kényszeríti a géniuszt, aki még halálos ágyán sem ismeri fel esküdt ellenségét, akinek rekviemjének komponálása közben éri a halál.

A saját sorsát mindennél előbbre tartó Salieri hitében megrendülve igyekszik igazolni tetteit, ám azokat még öregkorában sem bánja meg.

Az 1984-ben készített, nyolcszoros Oscar-díjas amerikai filmdráma 153 perc hosszúságú. A Sir Neville Marriner szimfonikus zenekar közreműködésével készített alkotást Milos Forman rendezte. Az angol kritikusok által jutalmazott operatőr Miroslav Ondrícek volt.

Szereplők: F. Murray Abraham, Tom Hulce, Elizabeth Berridge, Jeffrey Jones, Simon Callow.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Mindig is szerettem az olyan filmeket, amelyek mély nyomot hagynak az emberben, amiket nem lehet csak úgy elfeledni, amit újra és újra le kell porolni, és megnézni... Azt hiszem, hogy Milos Formant (Elszakadás; Száll a kakukk a fészkére; Ragtime; Ember a holdon) a huszadik század kimagasló filmes alakjainak elit klubjába kell rangsorolnunk, elég, ha csak a filmográfiájára pillantunk, máris fejet hajthatunk e státusz realitása előtt. A cseh származású Forman, talán nem túlzok, ha azt állítom, élete legnagyobb filmes sikerét érte el az 1984-ben elkészült Amadeus c. mesterművével, mely azóta méltán vált kultuszfilmmé, és mely a következő Oscar-gálán természetesen tarolt is. A film producere Saul Zaents, azt hiszem, őt most felesleges lenne méltatnom, a szereplők közt pedig F. Murray Abraham és Tom Hulce nyújt kivételes alakítást.

A film a kor európai rangú komponistájának, Antonio Salierinek, és a különös tehetséggel megáldott W. A. Mozartnak különös történetét járja körül, megelevenítve a korabeli varázslatos világot, és lenyűgöző zenével megragadva azt. Salieri (F. Murray Abraham) azelőtt Európa egyik leghíresebb zeneszerzője volt, és muzsikáját magának az Istennek ajánlotta. Minden rendben ment, amíg egy nap meg nem jelent egy fenomenális képességű fiatal komponista is, Wolfgang Amadeus Mozart (Tom Hulce), aki zenéjével hamar belopta magát az osztrák császár szívébe. Mozart tehetséges volt, de filléres gondok nyomasztották, míg Salieri a megtestesült középszerűség ellenére is elismert volt, és dúskált az anyagi javakban. A Schaffer drámájából készült alkotás egy korabeli, de elfelejtett komponista szemével láttatja Mozart zsenijét, és bevezet a két ember különleges, hol hűvös, hol baráti, de mindenképp bonyolult kapcsolatába, megismertetve a nézőt a barátsággal, szerelemmel, és az irigy, féltékeny haraggal, s magával az Istennel való nyílt szembeállással. A film 1985-ben több Oscar-díjat nyert el, köztük a legjobb film díját is.

Forman és Schaffer egy szertelen, bohém, "malackodó", mulatozó zsenit mutatnak be nekünk, és furcsa, kiváló érzékét a zenéhez. Ezzel a fenomenális stílussal, tehetséggel állítják szembe az akaratosságot, a szorgalmat, és igen, később a sátáni gyűlöletet is. Az Amadeus tulajdonképpen két, remekül megírt figura körül bonyolódik: egy maradandót alkotó őstehetség, és egy őt csodáló, és irigylő, hamar a feledés homályába süllyedt középszerű komponista körül. Kapcsolatuk nem személyes jellegű, inkább a munka, illetve a zene az, ami összekapcsolja e két alakot, de Salieriben mégis forrongó, vad érzelmek alakulnak ki a virtuóz láttán. Gyűlölni kezdi a jó képességű ifjút, és valójában -mivel Mozartot Isten küldöttjének tekinti -nem fiatal kollégájával, hanem magával az Úrral dacol, beteges eszméjéből kifolyólag. Míg az általa gyűlölt és csodált zseni csak futólag elmegy mellette, ő elméje rejtekében magasztalja a léha "tacskó"-t fenséges muzsikájáért, de ugyanakkor gyűlöli is, mert úgy érzi, az ő nyugalmára tört. A Mozart iránti mélységes gyűlölet tehát a Mindenhatóval való éles, lázongó szembenállássá változik ebben az érzelmektől túlfűtött, értékes alkotásban. A mozi fő témája tehát mégiscsak az irigység marad, és megmutatja azt is, hová vezethet az őrületes féltékenység, a hatalomvágy, hogy milyen démonoktól hajtott, rögeszmés emberré válhat az, akit felőröl a tudat, hogy -a másikkal ellentétben- ő nem több középszerűnél, hogy benne nincs meg a kellő tehetség, az érzék, a varázs. A fájdalomba való "belepusztulás", a titkos fürkészés, és a rejtélyes csodálat letisztult, látványos, és komoly filmje ez, mely mély mondanivalót, s azon belül is egy igencsak jellemző emberi hibát sugároz. Milos Forman filmje ezen felül egy zseni kusza, különös, és meglehetősen kurta életművét is igyekszik igen hitelesen vászonra vinni, és e téren sem okoz csalódást. Gyönyörű operaházi jelenetek, varázslatos előadások, és ezernyi színben pompázó közönség szemet gyönyörködtető képei váltják egymást, a mozira a zeneiség, a korabeli zenei művek, operák hű megelevenítése nyomja rá bélyegét. Mindez a film hitelességét, a realitás talaján való megmaradását erősíti. Forman előszeretettel vág a jelenetek közé nagyszabású, díszes operaházi előadásokat, a darabokat életre keltő, kosztümös szereplőkkel, és magával ragadó XVIII. századi muzsikával, ezeknek elsősorban esztétikai jelentőségük van, a látványt, a monumentalitást, a pazar képvilágot emelik. Az utókor által később elismert munka, az életmű mellett megismerjük a magánember Mozartot is: azt a malackodó, gondtalanul, léha módon élő zsenit, ki mind apjával, mind feleségével meglehetősen viharos kapcsolatot ápol, és aki szabad idejében álarcos bálokon figurázza ki korának zeneszerzőit, és aki hatalmas kacajokat tud elővarázsolni magából. Az alkotás érzékelteti a zsenialitás, vagyis a szellemi nagyság, és a dévaj, bohém, szertelen emberi tulajdonságok szembeszökő paradox kapcsolatát. Míg tehát egy magas intellektussal rendelkező fenoménnal van dolgunk, addig a magánéletben mind viselkedése, mind külleme egy egyszerű kisvárosi bohóc egyéniségére utal. Forman egymás után dobja be a jeleneteket, szinte elegyíti az operaházban komor mestert, és az otthon évődő csirkefogót, ragyogó érzékkel, és néhol csípős humorral is. Mozart figurájának kétélű bemutatása központi jelentőségű, ugyanis épp ez az a paradoxon, amely indokot ad Salierinek, hogy gyűlölje ezt a fiatal művészt. A meglepő érzéke mellett megbúvó virgonc fiatalember az, akit, mint egy másik ént, Antonio Salieri nem tud, és nem is akar elfogadni. Ez a kettőség alkotja a tulajdonképpeni, csendes, háttérben húzódó konfliktust, és adja a történet valódi magvát. A híres zseni bonyolult, komplex egyénisége. Mint Schaffer darabja, úgy Forman filmje is preczíen érzékelteti ezt. Mozart feleségének nem jutott túl nagy szerep, ő csupán a háttérben van jelen, és csak a bosszú eszközeként sodródik bele a két nagy egyéniség felszín alatti "szellemi" párbajába.

Meglehetősen hálás színészi feladatot jelentett eljátszani ezeket a karaktereket a művészeknek. F. Murray Abraham itt is zseniális, hűvös arcvonásaiból, kiszámíthatatlanul rideg közönyéből szinte árad a gyűlölet, és a féltékenység (öregkori énjének parádés játéka is figyelemre méltó). Tom Hulce-ra, a nem túl ismert színészre aggatták rá Amadeus hálás szerepét, amit ehhez illő átéléssel elevenít meg. Bár kisebb szerep jutott neki, mégis meg kell említenem Elizabeth Berridge figyelmet érdemlő játékát is, melynek jelenléte csak színesíti az amúgy is kiváló képet. Igazából nem a színészek viszik el a vállukon a filmet, mert akárhogy játszottak volna, egy ilyen volumenű alkotásért akkor is elismerésben részesülnek, ha alakításuk közepes lenne. Jelenlétükkel mégis megédesítik a feledhetetlen jelenetsorokat. Külön említést érdemelnek még az idős Salieri nagyszerű gesztusai, élénk gesztikulálása, és az, ahogy mimikájában szinte kitapinthatóvá szilárdul a harag. Ahogy Mozart alakját felidézi, mintha Istennel hadakozna ("Nevess csak, nevess!"). Hihetetlen. Ez tipikusan egy olyan film, amiben még a mellékszereplők is képesek uralni néhány percig a vásznat (lásd az imént említett öreg, tébolyodott komponistát). Forman nem bízott semmit a véletlenre, mindenben ragaszkodott a történethez illő megjelenítéshez. A díszleteket, a jelmezeket, gondolom, külön meg sem kell említenem. Az osztrák udvar, a jellegzetes, akadékoskodó császári talpnyalók falkája, a gyönyörű, ezerszínű termek, és a sötét, esti hóhullás iszonyatosan gyönyörű, mély képei végigvonulnak a mozifilmen. Olyan ez, amit egyszerűen látni kell. A bécsi tél bemutatása, a gyönyörű klasszicista házak, épületek, Salieri pompás termei, mind-mind korhű megjelenítéssel ragyognak. A látvány tehát oly magas fokú (megjegyzem, a kimagasló történetvezetés és a mély mondanivaló mellett), hogy kivétel nélkül minden pillanatban vonzza a szempárokat. A mellékszereplők kategóriája szintén elsőrangú. Ugyanúgy megtalálhatjuk benne a szárnysegédei szélsőséges véleményein rágódó császárt, mint a kövér, nagyszájú, és a császár jelenlététől elolvadó öregasszonyt. Ezekben a figurákban néhol érezni valamiféle jóleső szatírát is, ami kiválóan illik az általános összképbe. A párbeszéd, ahogy Schaffer dikciója is, figyelemre méltó, és a gondolatok is, amelyeket az közvetít. Forman filmje egy távoli, múltbéli világot jelenít meg, bogaras zsenivel, törtető, hatalomvággyal felvértezett, középszerű kollégájával, jól kiszínezett és remekül megírt karakterekkel, csodálatos, pompás zenével, és a fő cselekményszál egyes epizódjai közé ékelt hosszadalmas, díszítő jellegű, nagyszabású operák képeivel. Ezek után természetesen érezhető a részlehajlóságom a filmmel kapcsolatban, és mivel egyetlen negatív vonást sem említettem meg, ezért következtethettek: hibát nem találtam benne. Az Amadeus akkor is az évszázad egyik elsöprő filmeposza lenne, ha főszereplői lagymatag módon játszottak volna, vagy ha mellőzték volna a zenei jeleneteket, így viszont a felsorolt elemek csak erősítik és szépítik ezt a kortalan mozidarabot, melynek már rendezői változata is megjelent. Hogy mégis akkor mi alkotja a magvát az egésznek? Egy szóban összefoglalom: a történet. A különc, virgonc zseni története, akinek minden értelmi erény megadatott, és a precíz, szorgalmas, de szürke zenésztárs élettörténete, melynek tartalmi mondanivalóját kiválóan érzékelteti a mű. Még azoknak a tanulóknak sem kell megrettenniük e filmtől, akik esetleg Wolfgang Amadeus Mozart biográfiáját boncolgatják az iskolában, mert ez nem egy dokumentarista, vontatott kontármunka: ez a film művész, -és kultuszfilm, és a lélek sötétségét, illetve a szellem hatalmasságát hirdeti.