A 80-as évek előtt a filmeken az erőszak miért csak jelzésértékű, hiteltelen? Hogy gyerekeket is beengedjenek a moziba?

Más volt a világ, más elvárásokkal, és más volt az emberek ingerküszöbe.

Pl. nagyanyám a 80-as évek végén 90-esek elején nézte a Polipot, akkoriban nekem is egy pörgős erőszakos kriminek tűnt az akkori Derrick és hasonló német remekművekhez képest.

De a Columbo sem volt sokkal izgalmasabb, hogy valamit a tengerentúlről is mondjak.

Visszanéztem ezt 2000 után valamikor, az akkori világban a polip már totál unalmasnak tűnt.

Egyébként meg a másik véglet a 90-es évek filmjei voltak, amikor nem volt realisztikus a gyilkolászás, de pl. volt egy thriller, a gonoszt móar agyonverték, poroltót verték az arcóaba, majd óceánba lökték, de még 11-edszer is visszajött.

Mondjuk a korabeli hangtechnikával jobb is, hogy nem ordított senki. Nem hogy Dolby Surround nem volt még, de a tévéknek is doboz hangja volt - a tévéfilmek hangsávjait úgy kellett keverni, hogy a szereplők beszédhangja tiszta legyen.

A képi világ szintén korlátozott volt - filmből is volt többféle minőség, s csak a legjobb nagy költségvetésű produkciók dolgoztak 70 mm-es Panavision tekercsekre amin ütős akciójeleneteket lehetett megmutatni a filmvásznon. Az alatt volt a 35 mm, ami kb. közepes minőség, de egy kis stúdió vagy tévé sorozat már csak 16 mm-re készülhetett, mert arra volt pénz és ez jelentősen csökkentette az élményt.

Viszonyításképp a Star Wars 35 és 16 mm-es verzióinak összehasonlítása: https://www.youtube.com/watch?v=Z7u_WjdHoUY

Az igazi erőszak ritkán látványos, ezért kell felturbózni, mielőtt eladhatóvá válik.

Vannak az interneten videók, amikben látható, hogy milyen az ha tényleg lelőnek valakit.

Nyilván van variálódás aszerint, hogy mekkora kaliberrel, milyen távolságból, mennyit engednek valakibe de én alapvetően azt láttam, hogy ég és föld a különbség a filmes ábrázolás és a valóság közt.

A valóságban az áldozatok többsége, vérfelhő nélkül, szó nélkül, vetődés/felszállás nélkül összecsuklik mint egy rongybaba vagy eldől mint egy tégla.

Régen nem volt jellemző, hogy attrakciót csinálnának belőle, annak ábrázolták, ami.

Kivételek persze voltak, pl. a Keresztapa (1972).

Meg létezik egy eszkalálódási effektus. Ugyanaz a stimulus nem fogja folymatosan ugyanazt az izgalmat kiváltani, úgyhogy fokozzák. Ami régen kiverte a biztosítékot ez később már átlagos.

Léteztek olyan horror filmek, amikben úgy ment az ölés, hogy a szörny hirtelen hátulról rátette a kezét/mancsát az áldozat vállára és kész, vágás, semmi több.

Nem mondom, hogy ma abszolút nincs ilyen de mégis más világot élünk és ez nem panaszkodás csak megfigyelés.

Mindenki kiválaszthatja, hogy ő mire kíváncsi.

Korlátozta azért a technológia is a dolgokat. Protézisek, bábok, vérpatronok, minden praktikus effektekkel ment és azért sokszor még a 90-es években is tudott hülyén nézni egy-egy leszakadt végtag.

A 80-as évekig az sem volt általános, hogy küzdősportolókat és harcművészeket szerepeltettek vagy kikérték a véleményüket a koreográfiához, illetve a színészek maguk sem gyakorolták ezeket. Aztán a 70-es évek években elkezdett nőni a harcművészetek népszerűsége, amit a 80-as évektől kezdve az amerikai filmek is elkezdtek követni.