Lennél olyan a tesóddal, mint az Odaát sorozatban a Winchester fivérek?

"Miből éltetek?"

Megtakarításokból, egy régi barát támogatásából, bár mások is segítettek egy ideig, aztán volt egy panel lakásunk, de mivel mindketten a nagyszülői kertesházban éltünk, ezért arra nem volt szükségünk, így eladtuk, de sajnos aki megvette, egy hitvány szószegő volt, még mindig tartozik 4 millával, de azt mondja ő nem emlékszik rá, mart a megállapodás szerint azt az összeget később fizette volna. Csak sajnáltatta magát, hogy egyedül neveli a gyerekét, de szemetebb, mint Lilith. A covidos időszak mindent megkavart, bár ezt a ringyót az sem érdekelte volna, ha mindeközben én is meghalok. DE el is átkoztam. Igaz, mostanában nem gondolok rá, a saját egészségem érdekében. Viszont remélem, a Karmától megkapja, amit érdemel.

"Mi volt a kaland célja?"

Az Élet túlélése. Én még mindig túlélő üzemmódban vagyok.

"Miért hagyott itt a hugod?"

Ő már nem bírta a gyűrődést, szó szerint belefáradt. Betegségei is voltak, pl. kezdődő szürkehályog, de a szíve sem volt rendben, ahogy az enyém sem, bár amíg engem megműtöttek, őt nem, mivel orvosnál sem volt, félt volna a műtéttől, de valószínűleg cukros is volt, és még ki tudja mi rejtett betegsége. Sajnos súlyfelesleggel rendelkezett, ami az ízületeket is terheli.

Remélem a mennyekben van, mert jó ember, és jó testvér volt, s ha Castiellel nem is, talán Cassiellel össze találkozik... néha úgy érzem, még most is vigyáz rám, bár én vagyok az idősebb.

A legrosszabb az egészben - idősebbnek lenni -, hogy emlékszem rá, amikor újszülöttként érkezett ide, (mert kisgyerekként itt laktunk a nagyszülői házban, ami aztán anyáé lett, és mi megörököltük), de sajnos azt is végig kellett tavaly néznem, ahogy az élettelen testét elviszik innen.

Több részletről nem szívesen mesélnék, mert bár el telt egy év, még most is fáj, hogy egyedül hagyott, fáj a hiánya, hogy nem harcolunk vállvetve együtt az Élet viharában. Ha nincs munkád, a túlélés egy kib@szott művészet. Harcművészet. Minden nap egy küzdelem. Ezt tapasztalom nap mint nap. Egy újabb nap, egy újabb próba. ÉS ha feladod, nincs tovább. Én is közel kerültem a feladáshpz, de szerencsére voltak új barátok, ismerősök, (köztük akiknek szintén alig van valamijük, de mégis segítenek) akikre számíthattam. Nem sokan, egy kezemen megszámolhatom őket, de mai napig stabilan mellettem állnak. Csak épp nem olyan közel, mint a hugi.