(Trónok harca) A könyvekben hogy van leírva Joffrey halála?

– Bajnok! – kiáltotta. – Íme, a bajnok! – A terem elcsendesedett, amikor észrevették, hogy a király beszél. A törpék szétváltak, minden bizonnyal a királyi dicséret reményében. – Ám nem igazi bajnok! – folytatta Joff. – Egy igazi bajnok minden kihívóját legyőzi! – A király felmászott az asztalra. – Ki hívja ki apró bajnokunkat? – Vidám vigyorral az arcán Tyrion felé fordult. – Nagybátyám! Te megvéded a birodalmam becsületét, ugye? Meglovagolhatod a disznót!

A nevetés úgy csapott át rajta, mint egy hatalmas hullám. Tyrion Lannister nem emlékezett rá, hogy felállt, sem arra, hogy fellépett a székére, de egyszer csak az asztalon találta magát. A terem vigyorgó arcok tengerévé mosódott össze a fáklyafényben. A mosolynak a Hét Királyságban valaha látott legborzalmasabb karikatúrájába torzította az arcát.

– Felség! – kiáltotta. – Meglovagolom a disznót... de csak ha te meglovagolod a kutyát!

Joffrey zavartan összeráncolta a homlokát. – Én? Én nem vagyok törpe. Miért én?

Egyenesen beleléptél a vágásba, Joff.

– Hisz te vagy az egyetlen a teremben, akit biztosan le tudok győzni! Tyrion nem tudta volna megmondani, mi volt édesebb: a pillanatnyi döbbent csend, a hirtelen felharsanó kacaj vagy a vak düh kifejezése az unokaöccse arcán. A törpe elégedetten huppant vissza a padlóra, és mire visszatekintett, Ser Osmund és Ser Meryn éppen lesegítették Joffreyt is. Amikor észrevette, hogy Cersei haragosan mered rá, Tyrion csókot dobott neki. Mindenki megkönnyebbült, amikor a zenészek elkezdtek játszani. Az apró bajvívók kivezették a teremből a kutyát és a kocát, a vendégek visszatértek a disznósajtjaikhoz, Tyrion pedig még egy kupa bort rendelt. Hirtelen azonban Ser Garlan kezét érezte a karján.

– Vigyázz, uram! – figyelmeztette a lovag. – A király.

Tyrion megfordult ültében. Joffrey támolyogva, vörös arccal közeledett, már majdnem ott volt, a bor kilöttyent a két kezében tartott hatalmas aranykehely karimáján.

– Felség! – Ennyit tudott kinyögni, mielőtt a király lefelé fordította a kelyhet a feje fölött. A bor vörös áradatként zúdult az arcába, eláztatta a haját, csípte a szemét, égette a sebhelyét, végigfolyt a nyakán és eláztatta az új bársonykabátját.

– Na, ez hogy tetszik, Ördögfióka? – gúnyolódott Joffrey. Tyrionnak égett a szeme. A ruhája ujjával megdörgölte a szemét, és igyekezett ismét élessé pislogni a világot maga körül.

– Ez nem volt helyes, felség – hallotta maga mellett Ser Garlan halk hangját.

– Ellenkezőleg, Ser Garlan. – Tyrion nem merte hagyni, hogy tovább fajuljon a dolog, legalábbis nem itt, a fél birodalom szeme láttára. – Nem minden királynak jutna eszébe megtisztelni alázatos szolgáját azzal, hogy a saját uralkodói kelyhéből szolgálja ki. Kár, hogy a bor kilöttyent.

– Nem kilöttyent! – kiáltotta Joffrey. Annyi elegancia sem szorult belé, hogy kihasználja a Tyrion által felkínált visszavonulási lehetőséget.

– És nem is szolgáltalak ki! Hirtelen Margaery királyné jelent meg Joffrey könyökénél.

– Drága királyom! – kérlelte a Tyrell lány. – Gyere jöjj vissza a helyedre, újabb dalnok vár!

– Eyseni Alaric – sóhajtotta Lady Olenna Tyrell a botjára támaszkodva. Ő sem szentelt több figyelmet a bor áztatta törpének, mint az unokája. – Őszintén remélem, hogy eljátssza nekünk a „Castamere-i esők"-et. Már vagy egy órája nem hallottam, el is felejtettem, hogy szól.

– Ser Addam is szeretne pohárköszöntőt mondani – mondta Margaery. – Felség, kérlek!

– Nincs borom – felelte Joffrey. – Hogy ihatnék a pohárköszöntőre, amikor nincsen borom? Ördögfióka nagybácsi, kiszolgálhatsz! Mivel nem vívsz, te leszel a pohárnokom!

– Megtisztelsz, felség.

– Nem megtiszteltetésnek szántam! – üvöltötte Joffrey. – Hajolj le, és vedd fel a kelyhemet! – Tyrion úgy tett, ahogy parancsolta, de ahogy az edény füléért nyúlt, Joff átrúgta a kelyhet a lábai között.

– Vedd fel! Ügyetlen is vagy, nemcsak ronda? – Tyrionnak be kellett kúsznia az asztal alá, hogy megkeresse azt a vacakot.

– Jól van, most pedig töltsd meg borral! – Kért egy kancsót egy szolgálóleánytól, és a háromnegyedéig megtöltötte a serleget. – Most pedig térdre, törpe! – Tyrion letérdelt, felemelte a nehéz kupát, s közben azon tűnődött, vajon kap-e még egy fürdőt. Joffrey azonban egy kézzel elvette a menyegzői kelyhet, nagyot húzott belőle, és visszatette az asztalra. – Most felállhatsz, nagybácsi!

A lábait összerántotta a görcs, ahogy próbált feltápászkodni, és majdnem újra összeesett. Meg kellett kapaszkodnia egy székben, hogy talpon maradjon. Ser Garlan a kezét nyújtotta neki. Joffrey nevetett, és Cersei is. Aztán mások. Nem látta, kik, de hallotta őket.

– Felség! – Lord Tywin hangja kifogástalan volt. – Hozzák a süteményt! Szükség lesz a kardodra!

– A süteményt? – Joffrey kézen fogta a királynéját. – Gyere, hölgyem, a sütemény!

A vendégek felálltak, kiáltoztak, tapsoltak és összecsapták a boros kupákat, ahogy egy tucat boldogságtól ragyogó arcú szakács lassan végiggördítette a termen a hatalmas süteményt. Két méter volt keresztben, aranybarnára és ropogósra sült, a belsejéből csiripelés és zörgés hallatszott. Tyrion felmászott a székére. Már csak az hiányzott, hogy leszarja egy galamb, és akkor teljes lesz a napja. A bor átszivárgott a kabátján, az alsóneműjén, a bőrén érezte a nedvességet. Át kellett volna öltöznie, de senki sem hagyhatta el a lakomát az ágyba vitelig. Az pedig, úgy ítélte meg, még jó húsz-harminc fogásnyira lehet. Joffrey király és a királynéja az emelvény alatt fogadták a süteményt. Ahogy Joff kivonta a kardját, Margaery megfogta a karját, hogy visszatartsa.

– Özvegykönny nem arra való, hogy süteményt szeletelj vele!

– Igaz! – Joffrey felemelte a hangját. – Ser Ilyn, a kardodat!

A terem hátsó részének homályából előlépett Ser Ilyn Payne. A rém a lakomán – gondolta Tyrion, miközben figyelte, ahogy a hórihorgas, marcona Királyi ítéletvégrehajtó hosszú léptekkel a királyhoz megy. Túl fiatal volt, hogy ismerhette volna Ser Ilynt, mielőtt elveszítette a nyelvét. Azokban a napokban biztosan más ember volt, de a némaság most éppen annyira része lett, mint a beesett szemek, a rozsdás sodronying és a pallos a hátán. Ser Ilyn meghajolt a király és a királyné előtt, hátranyúlt a válla mögé, és előhúzott egy hatlábnyi, díszes, rúnákkal televésett ezüstpengét. Letérdelt, és markolattal előre felajánlotta a roppant pallost Joffreynak. A sárkányüvegből kifaragott, vicsorgó halálfejet ábrázoló kardgomb rubinszemeiből vörös tűz lobbant. Sansa megmoccant ültében.

– Milyen kard az?

Tyrion szemét még mindig csípte a bor. Pislogott, és megint szemügyre vette. Ser Ilyn pallosa olyan hosszú és széles volt, mint Jég, de túl ezüstös fénnyel csillogott. A valyriai acél sötét, a lelkében füstszínű. Sansa megszorította a karját.

– Mit tett Ser Ilyn apám kardjával?

Vissza kellett volna küldenem Jeget Robb Starknak – gondolta Tyrion. Az apjára pillantott, de Lord Tywin a királyt figyelte.

Joffrey és Margaery közösen felemelték a pallost, és ezüstös ívben lesújtottak vele. Amikor a sütemény kérge átszakadt, a galambok fehér tollforgatagban törtek elő belőle, szétrebbentek minden irányban, és megindultak az ablakok meg a gerendák felé. A padok felől örömujjongás harsant, a galérián álló hegedűsök és síposok pedig vidám dallamba csaptak. Joff a karjába zárta a felségét, és vidáman körbeforgatta. Egy felszolgáló egy szelet forró galambpástétomot tett Tyrion elé, és egy kanál citromkrémet borított rá. Ebben a pástétomban igazán jól megsütötték a galambokat, mégsem találta ínycsiklandóbbnak a teremben csapongó fehér példányoknál. Sansa sem evett.

– Holtsápadt vagy, hölgyem – jegyezte meg Tyrion. – Szippantanod kellene egy kis friss levegőt, nekem pedig új kabátra van szükségem. – Felállt, és a lány felé nyújtotta a kezét. – Gyere! Mielőtt azonban kiosonhattak volna, Joffrey visszatért.

– Bácsi, hová mész? Te vagy a pohárnokom, nem emlékszel?

– Át kell öltöznöm, felség. Megengeded?

– Nem. Nekem így is tetszel. Szolgáld fel a boromat!

A király kelyhe az asztalon állt, ahol hagyta. Tyrionnak vissza kellett másznia a székére, hogy elérje. Joff kitépte a kezéből, és hosszan ivott. Az ádámcsutkája fel-alá mozgott, a bíborszínű bor pedig kétoldalt lefolyt az állán.

– Uram! – szólalt meg Margaery. – Vissza kellene térnünk a helyünkre. Lord Buckler pohárköszöntőt szeretne mondani ránk.

– A nagybátyám még nem ette meg a galambpástétomját. – Joff az egyik kezében tartotta a kelyhet, a másikkal pedig belemarkolt Tyrion pástétomjába. – Balszerencsét hoz, ha nem eszed meg a pástétomot – morogta, és megtöltötte a száját a forró, fűszeres hússal – Látod, milyen jó? – Köhögve kiköpött néhány morzsát, és még egy adagot tömött a szájába. – Csak száraz. Le kell öblíteni. – Joff nagyot húzott a borból, és megint köhögött, ezúttal hevesebben. – Látni akarom, kh, látni akarom, ahogy meglovagolod azt, khh, khhhh, azt a disznót, bácsi! Akarom... – A szavai köhögésrohamba fulladtak.

Margaery aggódva pillantott rá. – Felség?

– Sem... khhh, a pást... khhh, semmi, khhh, a pástétom. – Joff megint ivott, legalábbis megpróbálta, de az összes bor kifröccsent a szájából, amikor az újabb köhögőgörcs hétrét görnyesztette. Az arca vörösbe fordult. – Nem, khhh, tu... khhh, khhh, khhh... – A kehely kicsúszott a kezéből, az emelvényen bíborszínű bor ömlött végig.

– Fuldoklik – nyögte Margaery királyné.

A nagyanyja odalépett mellé. – Segítsetek szegény fiún! – visította a Töviskirálynő tízszer erősebb hangon, mint mérete alapján elvárható lett volna tőle. – Mamlaszok! Csak álltok ott szájtátva? Segítsetek a királyotokon!

Ser Garlan félrelökte Tyriont, és csapkodni kezdte Joffrey hátát. Ser Feketeüst Osmund széttépte a király gallérját. A fiú torkából hátborzongató, vékony hang tört fel, mintha valaki egy nádszálon át akarna kiszívni egy folyót. Aztán abbamaradt, és ez még rettenetesebb volt.

– Fordítsátok meg! – mennydörögte Mace Tyrell mindenkinek és igazából senkinek egyszerre. – Fordítsátok meg, és rázzátok a sarkánál fogva! – Vizet, adjatok neki vizet! – hallatszott egy másik hang. A Fősepton hangosan imádkozni kezdett. Pycelle nagymester azt kiáltozta, hogy valaki segítse vissza a szobájába, hogy elhozhassa a főzeteit.

Joffrey kaparni kezdte a torkát, a körmei véres csíkokat hasítottak a nyakán. Az izmok kőkeményen rajzolódtak ki a bőre alatt. Tommen herceg ordított és sírt. Megfog halni – döbbent rá Tyrion. Különös nyugalmat érzett, bár körülötte pokoli zűrzavar tombolt. Megint Joffrey hátát csapkodták, az arca azonban egyre sötétebbre vált. A kutyák ugattak, a gyermekek jajveszékeltek, a férfiak haszontalan tanácsokat kiáltoztak egymásnak. A vendégek fele talpon volt, néhányan egymás sarkára hágva próbáltak közelebb jutni, mások az ajtó felé igyekeztek, hogy elillanhassanak. Ser Meryn szétfeszítette a király száját, és lenyomott egy kanalat a torkán. Joffrey szeme eközben Tyrionra meredt. Jaime szemeit örökölte. Csak Jaime-et sohasem látta ilyen rémültnek. A kölyök csak tizenhárom éves. Joffrey beszélni próbált, de csak száraz, kerepelő hangot hallatott. A szemei fehéren kimeredtek az iszonyattól, felemelte a karját... a nagybátyjáért nyúlt, vagy rámutatott... Vajon a bocsánatomat kéri, vagy azt hiszi, segíthetek rajta?

– Neeeee! – jajgatott Cersei. – Apám, segíts rajta, valaki segítsen rajta, a fiam, a fiam...

Tyrion azon kapta magát, hogy Robb Starkra gondol. Visszatekintve, a saját menyegzőm sokkal jobban sikerült. Hátrafordult, hogy lássa, Sansa hogyan fogadja mindezt, de a teremben akkora volt a felfordulás, hogy sehol sem látta a lányt. A pillantása azonban a menyegzői kehelyre esett, amely elfeledve hevert a padlón. Odalépett és felemelte. Az aljában még mindig volt egy félhüvelyknyi mélybíbor színű bór. Tyrion gondolkodott egy darabig, majd kiöntötte a padlóra. Margaery Tyrell a nagyanyja karjaiban sírt, az öreg hölgy pedig igyekezett megnyugtatni:

– Légy bátor, légy bátor!

A legtöbb zenész megszökött, de egy utolsó furulyás a galérián maradt, és most gyászdallamba fogott. A trónterem végében tülekedés tört ki az ajtóknál, a vendégek egymást taposva próbáltak kijutni. Ser Addam aranyköpönyegesei betódultak, hogy helyreállítsák a rendet. A vendégek fejvesztve rohantak ki az éjszakába, volt, aki sírt, mások támolyogtak vagy hánytak, megint mások falfehérre váltak a félelemtől. Tyrionnak későn jutott eszébe, hogy neki is távoznia kellene. Amikor meghallotta Cersei sikolyát, tudta, hogy vége. El kellene mennem. Most. Ehelyett azonban kacsázva megindult az asszony felé. A nővére egy bortócsában ült, karjában a fia holttestével. A köntöse elszakadt és foltos lett, az arca fehér, mint a kréta. Sovány, fekete kutya somfordált oda hozzá, szaglászni kezdte Joffrey tetemét.

– A fiú elment, Cersei – mondta Lord Tywin. A lánya vállára tette kesztyűs kezét, az egyik őr elzavarta a kutyát. – Engedd el! Hagyd elmenni!

Az asszony nem hallotta. A Királyi Testőrség két lovagja kellett hozzá, hogy lefeszítsék az ujjait, és Joffrey Baratheon király élettelen teste ernyedten a padlóra csúszott. A Fősepton letérdelt mellé.

– Égi Apánk, ítéld meg Joffrey királyt igazságosan! – kezdett bele a halotti imába.

Margaery Tyrell sírásban tört ki, Tyrion pedig hallotta, hogy az anyja, Lady Alerie azt mondja:

– Megfulladt, drágaságom. Megfulladt a pástétomtól. Nem tehetsz róla. Megfulladt. Mind láttuk.

– Nem fulladt meg! – Cersei hangja éles volt, mint Ser Ilyn kardja. – A fiamat megmérgezték! – A tehetetlenül ácsorgó fehér lovagokra pillantott. – Királyi Testőrség, teljesítsétek a kötelességeteket!

– Úrnőm? – kérdezte Ser Loras bizonytalanul.

– Tartóztassátok le a fivéremet! – parancsolta a királyné. – Ő tette, a törpe! Ő meg a kis felesége! Megölték a fiamat! A királyotokat! Fogjátok el őket! Fogjátok el mindkettőt!