Szerintetek beküldhetem ezt a novellát egy pályázatra? 18/L

Előre szólok, hogy tudom, hogy elég morbid és sokkoló. Nincsenek szuicid hajlamaim, nem kell aggódni. Csak egyszer eszembejutott ez a történet és megírtam.

Néma szenvedés

A tükörképemet néztem, de semmi különös nem volt benne. Bár kicsit elmosódottak voltak az arcom körvonalai, mivel már alkonyodott és kevés fény szűrődött be a lakásba. Ettől függetlenül ugyanazt láttam, mint mindig, ugyanazokat a vonásokat, szájat, orrot, ugyanaz a szempár nézett vissza rám, apró szarkalábakkal a két sarkában. Azonban több másodpercig vagy akár percekig nem mozdultam.

Még nagyobb homály telepedett a szobára.

Már éppen menni készültem, amikor a tükörképem megmozdult. A én tükörképem, anélkül, hogy én akár egy ujjamat is mozdítottam volna, megmozdult. Gúnyos, kegyetlen mosolyra húzta a száját. Szinte már embertelenül szélesre.

Biztos rosszul láttam, ilyen nem történhet meg. Becsuktam a szememet és vettem pár mély levegőt, majd újra ránéztem a tükörre. Riadtan hőköltem hátra. Még mindig ott volt. Páni félelemmel telve hátráltam, míg fel nem buktam egy székben. Tágra nyílt szemekkel bámultam a képmásomra, aki mégsem én voltam. A félelemtől moccanni sem bírtam, figyeltem, hogy változik percről-percre a korábban jól ismert arc egy lidércnyomás szereplőjévé. A két, enyhén mandulavágású, sárgás színű szem helyén fekete üreg tátongott. Nem kellett, hogy lássam a szemeit, tudtam, hogy engem néz és arcán még a korábbinál is szélesebb és kegyetlenebb mosoly terült szét.

- Ez nem én vagyok! - ordítottam teli torokból, kezeimmel a hajamba túrtam, akárcsak egy őrült a diliházban.

Könnyek gyűltek a szememben, mikor láttam, hogy szavakat formál a szájával. Ott csöngött a hangja a fülemben.

"Ó, dehogyisnem."

Sikítani akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Felhúztam a térdeimet és átkaroltam őket, így hintáztattam magamat előre hátra, próbáltam megnyugtatni magamat. "Ez csak egy rossz álom." A szörny a tükörben harsány kacajra fakadt. Haja az arcába hullt és lassan már abban sem voltam biztos, hogy nem növesztett-e szarvakat.

Hirtelen fény öntötte el a szobát és nyílt az ajtó.

- Te jó ég! De megijesztettél! Miért csinálsz itt a sötétben, szívem?

Rápillantottam a tükörre. Csak magamat láttam. Szőke hajam lófarokba fogva, ugyanaz a rúzs színezte be az ajkaimat, mint majdnem minden nap, ugyanaz a sárgás szempár nézett vissza rám.

- Se-semmit, igazán - gyorsan az arcomhoz kaptam, hogy letöröljem a könnycseppeket. De nem volt mit letörölni róla, teljesen száraz volt.

- Nem is tudtam, hogy már itthon vagy - mondta a férjem.

- Ma nem mentem be dolgozni. Mikor értél haza?

- Már több, mint egy fél órája, de azt hittem, hogy senki sincs itthon olyan csöndes volt a ház és egy lámpa sem égett...Igazából nem is fontos. Milyen volt a napod? Kicsit frusztráltnak tűnsz.

- Nincs semmi bajom, csak fáradt vagyok.

- Biztos? - miközben ezt kérdezte odajött hozzám, és magához ölelt.

Két karommal átkaroltam a nyakát és ránéztem a tükörre: a képmásom rám kacsintott és a szája elé tette a mutatóujját.

- Igen, biztos.

Néhány nap telt el viszonylag nyugalomban. próbáltam kerülni a tükröket a lakásban és a munkahelyemen, de így sem tudtam menekülni a kirakatok ablakain, a pocsolyák tükröződő felszínén és az autóm visszapillantó tükrében megbúvó bestia elől. Nem mutatta meg még egyszer az igazi - mármint az általam igazinak vélt - arcát. Amikor a család valamelyik tagja vagy egy barátom is a szobában volt természetesen "jól" viselkedett, de amint egyedül maradtam, vagyis kettesben maradtunk megint azt csinált a tükörben amit csak akart. Senkinek sem mondtam semmit, hiszen őrültnek gondoltak volna, talán az is voltam.

Tudtam, hogy gyűlölt, mélységesen megvetett és egyszer egy fatális hibát vétettem.

A kislányommal, Lilivel kezdődött az egész. Hat éves, csacska kislány révén mindenben a játékot látta. Egy nap úgy döntött, hogy milyen mókás is lenne a rúzsommal rajzolni a fürdőszobai tükörre.

- Lili, te meg mit művelsz? - vontam kérdőre ingerültem, amint megláttam, hogy mit alkotott.

- Hányszor mondtam már, hogy ne rajzolj se a falra, se a padlóra és papíron kívül sehova! - kivettem a kezéből a rúzst.

Nem is tudom, hogy mit gondoltam, rögtön elkezdett sírni. Ránéztem a vörösben pompázó tükörre. Meglepettem láttam, hogy a tükörképem gyengéd, anyai mosollyal néz a kislányomra. Vagy kislányára? Hiszen, ha ő valóban én vagyok, ez a kislány ugyanúgy az ő gyereke is.

Megráztam a fejemet. Nem, nincs benne semmi gyöngédség, mivel ő és én nem vagyunk ugyanolyanok. Kiküldtem Lilit és nekiláttam, hogy letisztítsam az üveget. Azonban, amint hozzáértem a tükörképem kinyúlt az üvegből, karon ragadott és húzni kezdett. Mintha vízbe estem volna, olyan érzés volt. Nem tudom mi történt, nem tudom hogyan, de a következő pillanatban én váltam tükörképpé.

Teljes erőmből ütöttem az üveg felszínéhez az öklömet, de az még csak meg sem remegett. A másik énem élvezettel nézte reménytelen próbálkozásaimat a kijutásra. Egy kis ideig még élvezte a műsort, majd hátat fordított nekem és elindult a szobából kifelé. Az ajtóban megállt egy pillanatra, hátranézett a válla fölött, rám mosolygott - nem a legszívderítőbb módon - és egy rövid integetéssel búcsúzva eltűnt az ajtó mögött.

Nem tudtam, hogy ilyen szörnyű lesz a tükör másik oldalán. Amikor, a már valódi emberré vált tükörképem távozott, hirtelen minden fekete lett. Viszont amint újra megjelent egy tükör előtt a szoba újra fényárba borult.

Ez így ment heteken át. Nagyon óvatos volt: soha nem állt tükör elé más ember jelenlétében és még véletlenül sem érintette volna meg az üveget. Tehát semmi esélyem sem volt a szabadulásra. Mindebben azonban nem a kiszolgáltatottság és a magány volt a legrosszabb, hanem az, hogy senkinek sem tűnt fel, hogy az a személy nem én vagyok.

Szinte már beletörődtem abba, hogy ez örökre így marad.

Egy nap viszont ismét tükör elé állt fogva tartóm. Most először nem röhögött a nyomoromon. Egyszerűen csak közelebb lépett és megérintette a tükröt. Ismét az az érdekes érzés fogott el, hogy vízen hatolok át, de most a felszín felé tartottam. Szabad voltam. Megszabadított.

Nem értettem, hogy miért tette ezt. Csupán álltam ott, földbe gyökerezett lábakkal, hitetlenkedve, hogy ez valóban megtörtént. Először nem találtam rá semmilyen logikus magyarázatot, miért rántott volna vissza a valóságba, hogy most szemtől szembe álljunk egymással, amikor egyszer már a tükör fogságában voltam.

Aztán megértettem. Nem volt ő irgalmas szamaritánus, ellenkezőleg. Kíváncsi volt , hogy hogyan reagálok, lesz-e elég merszem kiállni ellene, úgy, hogy mindketten kint vagyunk. Tudtam, hogy mit gondol: biztos volt benne, hogy meghátrálok. Viszont ő nem ismert engem, nem futhattam el előle, még egyszer nem, nem tudtam volna így élni tovább. Körülnéztem. A konyhában voltunk. Ránéztem az ellenfelemre, de ő csak állt ott keresztbe tett karral és engem figyelt, várta, hogy mit lépek. Csak ez a pár másodperc kellett, ahhoz, hogy én viszont már tisztában legyek azzal, hogy mit kell tennem. Kihúztam a hátam mögött lévő pult egyik fiókját és elővettem egy kést, közben egy pillanatra sem vettem le a szememet Róla. Még mindig mosolygott. „Már nem sokáig”, gondoltam magamban, és én is elmosolyodtam.

Vettem egy mély levegőt, éreztem, milyen gyorsan ver a szívem és hogyan áramlik az adrenalin végig a testemben.

A markomba ragadtam a kést, elrugaszkodtam és a démonomra vetettem magam. Újra és újra lesújtottam a késsel, és minden egyes vágás után fájdalmas szúrást éreztem a bőrömön. Majd ráeszméltem, hogy mit is tettem és eldobtam a kést és térdre rogytam. Szemben velem ugyanezt tette ő is, csupa vér volt. Ránéztem a kezemre, az is az ő vérétől vöröslött. A pillantásom tovább siklott a ruhámra, azt is teljesen eláztatta a vér. Az én vérem, az övé, a miénk.

- Látod? Mégiscsak ugyanazok vagyunk.

Ez volt az utolsó dolog, amit hallottam, mielőtt minden elsötétült.