Mit gondoltok erről a rövid kezdésről? Milyen a fogalmazás?

"Az igazság az, hogy nem szeretek ügyeletes lenni. Mert bánom is én, ha boncolásokra, helyszínelésekre kell járni, de egy szimpla ügyeleti időtől a szőr is feláll a hátamon. Egész nap, konkrétan egy helyben kell ülni – ha pedig valakinek kedve szottyan feljelentést tenni, máris pattannom kell, és elszöszmötölni a papírokkal, vagy az enyhén problémás felperesekkel. Persze, mindehhez hozzátartozik, hogy a munkám hetven százalékát az ügyelet teszi ki, ha nincs éppen konkrét munka. És, pechemre, nem egy olyan osztályon dolgozom, ahol egymást érik a potenciális hullák/balesetek/erőszaktevő/aberráltak.

Mert az mind szép és jó, ha az ember nő létére eljut odáig, hogy bűnügyi nyomozó legyen, és nem lesz belőle közben szociopata, vagy pszichopata. De még szebb, amikor rájön, hogy csak akkor lesz értelmes munkája, ha valaki megöl valakit. És mivel ez nem Amerika, nincs hat ügyünk egyszerre, pedig egyszer megnézném a kollégáim vöröslő fejét miközben x megoldatlan üggyel üldögélnek, és halványlila gőzük sincs semmihez, még az áldozatok nevét is keverik.

Így, huszonnyolc éves koromra oszlott el a szemem elől a rózsaszín köd a rendőrök, pláne gyilkossági nyomozók munkájáról. Ilyenkor jut eszembe néha, hogy lettem volna inkább katona, Air Force pilóta, vagy legalábbis légiirányító. De nem, én bűnügyi nyomozó akartam lenni, a bitang makacs fejemmel. Jó megvitatható kérdés lenne, hogy a felvételi lapomra miért csak olyan szakokat írtam anno, ahol a jelentkezők kilencven százaléka férfi. Persze, a válasz értetődik, ha ismernek, viszont ha nem, akkor komoly fejtörést okoz.

Így viszont, hogy ilyen jó kis hivatást választottam magamnak, megtudtam, hogy mit is jelent a „hivatás” szó. Éjjel-nappal készenlétben, ugrásra készen. Körülbelül. Mert ha éjfélkor találnak hullát, én éjfélkor rohanok. Zsarukörben terjeng a szólás: „Miért nem tudnak az elkövetők délelőtt kilenctől este ötig gyilkolni?”. Persze, örök rejtély. A rendőrnő szóval körülbelül egyenértékű a férfi kollégák által ránk szabadított elnyomás is, ami nem kellemes, de vannak nők, akik ki tudták vívni, hogy ne csesztessék őket egész nap. Két dologgal. Vagy hihetetlen jó fejek és magabiztosak vagy hihetetlen okosak. Én például az első körbe tartozom, de drága kolleganőm Szidni a másodikba. Róla elképzelhetetlen, hogy jó fej legyen. A megnyilvánulásai is többnyire vagy kellemesen alázóak, vagy az üggyel kapcsolatosak, vagy olyan halkak, hogy meg sem halljuk.

Mióta csak a rendőrségen dolgozom, igyekszem kiismerni az embereket. Kik a befolyásosak, kik az igazán bunkók, és kik a normális emberek. Ezt az egészet gyerek huszonhárom éves fejjel kezdtem el, a megfigyeltek fele nyugdíjba vonult, a másik felét jobban megismertem. És, hát kiben csalódtam, kiben nem.

Pistit nem szeretem. Ő nekem kicsit közönséges. Persze, a társam Zsolti meg bírja – ezen azért elveszekszünk néha. Angie – eredetileg Angéla, de hát, az unalom sok mindenre képes – jó fej nő, a munkáját is komolyan veszi, de ő a két csoport közül inkább az okosak közé tartozik, azoknak is a szép kategóriájába. Móni utcasarokra való, fogalmam sincs, hogyan kerül ide. Mindenkivel bájolog, engem utál, de nem feltűnően. Mondjuk, én is őt. Lajos egy korosabb fazon a betörésieknél van (Pistivel együtt) ő normális, egész kedves, meg szarkasztikus is, szóval elmegy.

Persze, vannak rendőrnők. Sőt, elég sokan is vagyunk az átlaghoz képest. Olyan szakma ez, mint a pilótáké: nagyon kevés a nő, ha van, akkor azokat kinézik, vagy megnézik maguknak. (Ugyanez a stewardessekkel, csak fordított esetben). Persze, le vannak ejtve, akik csodálkoznak. Itt van rendőrnőnek például Angie és Móni. Szidni a barátnőm, vagy például Kitti, aki bár bűnügyi nyomozó, de most éppen csak ügyeletet végezhet, mert letartóztatták fél éve, és amíg terápiára jár, nem dolgozhat rendesen. Vagy a főnököm a bűnügyi osztályvezető Ágnes. Vagy Nóra és Virág a két belső elhárítási nyomozó. A járőrök közt is akadnak nőként idekeveredett sorstársak, a helyszínelőknél meg végképp.

De az ügyeleti időben a legszebb az, hogy pontban ér véget. Vagyis, ha ötig vagyok ügyeletes, ötig maradok. Ha hatig, akkor, hatkor kiesik a toll a kezemből (képletesen, mivel nem igen kell oda toll) és hazamehetek. Viszont ha akár egy perccel az ügyelet vége előtt bejön valaki, hogy perelni akarja a szomszédját, még az enyém, és addig kell maradnom, amíg nem végzek vele. Ezt pedig – a másik pechjére – mindenki szigorúan veszi.

Persze, van éjjeli ügyelet, amiről úgy nyilatkoznék, hogy a világ legnagyobb szívatása. Egyesek szerint rendőrség rohadt ijesztő éjjel, mások különös belső ügyekre gyanakszanak, de el kell oszlatnom a ködöt: ilyenkor nem drogot adunk át egymásnak, hanem tiltás ellenére, alszunk. A portás csenget, ha jön valaki. Persze, nem is ezért utálom: hanem mert unalmas. Ilyenkor mindenki pihen, ha beállítok a közlekedésire egy sakktáblával, az embereknek minden baja van, hogy kapcsoljam le a villanyt, és menjek délebbre nyaralni. Értelmes kollégák, ha este kell dolgozni.

Éppen ötkor esett ki a toll a kezemből (természetesen képletesen!) és már söpörtem is be a cuccomat a táskámba. Már jött is a váltásom, egy számomra ismeretlen járőr. Köszönt, én meg mentem. Jó szórakozást, csövikém.

Még beslisszoltam az irodámba (alosztályvezetőként van egy, de elég kicsi, és nem sokszor használom), elraktam pár mappát, ami kellett az otthoni munkához. Persze, ha nem végeztél, csináld meg otthon, benne van a fizetésedben! (Annyi mindenre mondják, hogy benne van a fizetésben, de ilyen kevés fizetésben nem lehet benn ennyi minden…) Ha nem csinálod meg, fegyelmi, lefokozás, fizetéscsökkentés, vagy egyéb. A lusta otthon csinálja, az okos munkaidőben. Lusta vagyok, vállalom.

Kifelé menet láttam, hogy a portás még mindig az újonnan szerzett rádiójával babrál (eskü, egyszer elhallgattatom), a takarítók meg elkezdenek felmosni. Rend a lelke mindennek.

Persze, hamar rájöttem, hogy rossz felé mentem ki. A parkoló hátul van, alosztályvezetőnek jár az a kényelem, hogy ne a pláza előtt kelljen parkolnia. Micsoda luxus. Tiszta Hilton a megyei kapitányság. Bár, viszonyítás kérdése.

- Boldog péntek tizenharmadikát! – köszönt még rám egy fiatal járőrsrác, emlékeztetve a szép dátumra. Szeptember péntek tizenhárom. Nevezetes nap.

Miután sikeresen kijártam (Ez egy pokol, abban a forgalomban, amikor az összes szülő jön a gyerekért a Kis utcai oviba, és tele van az út) hazafelé vettem az irányt. Ahol (papparappa, i lovin it!) dugó volt. Oké, nem Pesten lakom, de akkor is dugó volt. Imádkoztam egy sort, hogy ne valamelyik kolléga irányítsa a forgalmat (pont semmit sem jegyeztem meg a karjelzésekből, sem a Kresszen, sem járőr koromból) sikeresen megindult a kocsisor, és éppen a városból kimenő útszakasz dugult be. Persze, akiknek van pénzük, meg idejük lemennek az utolsó szép hétvégére a Balcsira. Irigyelt réteg, kár, hogy nem tartozom bele.

Mire végre hazaértem, úgy éreztem, többet utaztam, mint dolgoztam, és azonnal beleestem a fotelomba. Jó, kényelmes darab, kár, hogy felállni iszonyat nehéz belőle. Hatszor próbáltam meg, esküszöm, hatszor. Végül, amikor elég energiám lett, felálltam, előszedtem a táskámból a laptopom, a telefonommal a kezemben az ölembe vettem, és elkezdtem a jelentést a múlt heti ügyünkről. Tulajdonképpen nem volt nehéz. A gyerek megölte az apja szomszédját, mert az apa rá hagyta a földjét, de megírta a végrendeletben, hogy ha az öreg szomszéd meghal, a fiú kapja. A megoldás egyértelmű volt, miután átolvastuk az elsőként a kezünkbe akadt végrendeletet. A boncoláson előkerült ujjlenyomat a fiút vette elő, minden egyéb pedig megerősítette az elméletet. Viszont a vádhoz vezető nyomozói jelentés kell (meg egy követelőző bíró, aki ezt kötelezővé tette) úgyhogy ez egyet jelent azzal, hogy nekem dolgoznom kell. Bonyolult összefüggések.

Miközben épp a boncjelentést másoltam (jó hosszú, a halottkémnek jó kedve lehetet, ha kisregényt írt), csengett a telefonom. Elsőre rá sem néztem. Ha a főnök, akkor jó alibi, hogy dolgoztam (mondjuk, ő ezt nem hiszi el rólam. Fenébe is, túl jól ismer), ha kolléga, akkor az előbbi a helyzet, ha anyám, akkor nem stimmel, mert szentbeszédbe kezd a munkámról. Ha más, akkor meg nem értem, miért is hiányoznék akárkinek.

Aztán, mikor a telefon hatodszorra szólalt meg, inkább úgy döntöttem felveszem. Elvégre kevés kitartó embert ismerek, ha valaki hatszor képes felhívni, indoka lehet rá. A Fanni felirat rajzolódott ki a képernyőn, én meg legszívesebben eldobtam volna, mint hogy azt hallgassam, hogy a drága barátnőmnek bezzeg milyen jól megy. Persze, Fanni kevésbé kriminológus szakmát választott. Éljenek a szociológusok!"

Van tovább is, de úgy hosszú lenne. :D