Mit gondoltok a fogalmazás módjáról? (részlet lent)

A fiú engedelmesen sóhajtott és belekezdett egy újabb anekdotába, az elmúlt két évéről. Szerette a történeteit. Szeretett mesélni. Jelentéktelen dolgokról. Az étkezésekről, a kiképzésről, a gyakorlatokról. Az esti csapatépítésről, a csínyekről. Eszmékről, melyekről nem tudott semmit. A leszerelést követően mintha megritkultak volna emlékei. Tudta, hogy többnek kéne lennie, de hiába.

- Igazi hős vagy! – vágott közbe a lány. Rajongó szemekkel nézte a fiút, aki öntelten mosolygott le rá.

- Gondolod? – kérdezte álszerényen. Közel hajolt a lányhoz, hogy megcsókolja, de eközben felborította a köztük álló boros üveget.

A lánynak fel se tűnt. Miután észrevette, se érdekelte. A fiú azonban mereven nézte, hogyan kúszott fel a vörös ragacsos lé a lány kardigánjának ujján. Képek villantak fel előtte, és nyugtalan érzés fogta el. Villanások. Belső hangok.

- Semmi baj. Öreg darab volt. – mondta nyugtató hangon a lány.

A fiú a legkevésbé sem volt nyugodt. Idegesen tekintett föl az égre, s némán kérlelte, tagadja meg tőle a múltját. Mélyen ülő, sötét, barna szemei ridegen fénylettek az éjszakában, és érezte, ahogyan szíve egyre gyorsabban kezd verni. Félt, a lány is megérzi, így finoman letolta magáról, és felegyenesedett.

Néhány percig, csak nézte a csillogó víztükröt, majd szólásra nyitotta a száját, de megakadt a hang a torkán. Nem tudott megszólalni. Nem mondhatta el, mi nyomasztja. Nem lehetett. Csak ültek egymás mellett, bámulva a tájat.

A fiú lehunyta szemeit. Magába szívta a nedves, hűvös levegőt, és próbált nem gondolni rá. Nem gondolni semmire. De valami kétségtelenül elindult benne. Szemei előtt lassan homályos alakok derengtek fel. Hömpölyögve öntötték el elméjét, mind egy-egy vöröslő óriássá formálódott. Ott volt.

"Szűk utca, zavaros füstfelhő, hatalmas tömeg, menekülő emberek. Káosz. A fehérre meszelt falakon hatalmas foltokból kiindulva, sötét, ragacsos lé folyt le. Törmelékek, gödrök, betört ajtók, ledöntött falak. Emberek a földön, a tetőkön. Sikoltozó nők, üvöltő férfiak. Félelemtől zokogó gyermekek. Nincs különbség.

- Előre! – hangzott a parancs. Gépiesen indult meg a kiadott irányba, nem törődve a fojtogató porral. Kőház, fa ajtó. Vadállatként tört be. A fadarabok ezer irányban szóródtak szét. A füst hatalmas erővel áramlott be az apró szobába. A sötétség egyre mélyebb, a levegő egyre ritkább lett. Nyöszörgő hang ütötte meg a fülét…

Határozott léptekkel haladt a hang irányába, ahol egy sötét alak kuporgott. Borzasztóan kicsi volt.

- Mozdulj! – üvöltötte. Az reszkető alak felemelte a fejét, és nehézkesen mászni kezdett a férfi lábai felé. – Állj! – üvöltött újra. De az alak nem állt meg. Egyre közelebb jött, és valami érthetetlen nyelven hörgött. Mint valami démon, sietett egyre inkább felé, és a férfi érezte, lelke torz darabjai egyszerre sikoltanak fel."

Szeretném tudni, másnak hogyan hat ez az egész. Építő kritikákat szívesen veszem.