Mondanátok róla véleményt? (Ezeket nemrég írtam, még közel sincsenek befejezve csak kíváncsi lennék, hogy eddig hogy tetszik másoknak. )

1.

Sokan mondják, hogy a szerelem vak. Nem tudom ti, hogy vagytok ezzel de én nem értek egyet a dologgal. Helyesebben nem értettem egyet, idén szeptemberig, amikor ugyanis életemben először szerelmes lettem.

Az évnyitó után, de még jóval a hónap elején az osztályfőnök bejelentette, hogy új osztálytársunk lesz és, hogy legyünk vele nagyon kedvesek, mert isten tudja honnan jött. Amikor belépett a terembe a lányok szinte egyszerre kezdtek vörösödni, én pedig majdnem leájultam a székemről. Még a fiúk is visszahőköltek a látványtól. Egy gyönyörű fiatal fiú állt előttünk, hosszú ezüst hajjal, vörös és… vérfagyasztó szemekkel. A kábulat hamar alábbhagyott a diákok között és mindenki úgy lefagyott akár egy mirelit hal a fagyasztóban. Engem mégis elbűvölt. Volt valami a kisugárzásában ami megigézett. Mikor már majdnem öt perce álltunk némán, Hirofumi tanárnő megszólalt:

– Gyerekek ő itt Ren. Ő lesz az új osztálytársatok – mondta kicsit megszeppenve, amikor látta, hogy még mindig csak bámulunk magunk elé. – Rendben, kérlek foglalj helyet Ren.

Akkor még nem tudtam mi az a furcsa érzés, ami hatalmába kerített az új sráccal kapcsolatban, de úgy voltam vele, hogy, ha hív, hogy kövessem, hát megyek.

Az óra szörnyen unalmasan telt. Mindig is gyűlöltem a kémiát…, de úgy látszik most az egyszer nem csak én vagyok így ezzel. Az új fiú ugyanis pont mellettem ült és neki sem volt semmi értelmes a füzetében. Csupa irka-firka. Nem tudtam kiolvasni, de az biztos, hogy nem kémiai egyenletek. Mivel én majdnem elaludtam az unalomtól, (ő pedig már úgy nézett ki, mint aki a halálán van,) úgy gondoltam nem ártana szóba elegyedni egy kicsit, ismerkedés céljából, így hát megszólítottam:

Látom te is marhára élvezed.

Én? – nézett rám kicsit bamba szemekkel, én pedig bólintottam. – Az igazat megvallva, sohasem tudtak érdekelni az efféle dolgok. Sosem találtam bennük semmi lenyűgözőt. – Felelte nyugodtan, és kimérten.

Haaa – sóhajtottam fel – végre egy megértő ember! – Örvendeztem. Erre ő elmosolyodott, leborult a padra, majd… ELALUDT! Hát ez elképesztő! – Néhányszor megbökdöstem, hogy biztosan alszik-e, de semmi reakció. – Most már teljesen biztos. Alszik, mint akit fejbe vágtak. Nagyszerű! Ennyire unalmas lennék? Most húsz percet végigunhatok egyedül, remek.

Húsz perccel később:

Végre kicsöngettek. A csengőre Ren is felébredt. Gondoltam megkérdezem, hogy aludt, de meggondoltam magam amikor a többiek is mind odatódultak és elkezdték faggatni, hogy honnan jött, vannak-e testvérei, esetleg barátnője, nincs-e kedve elmenni velük valahová, stb. stb. stb.

Eleinte úgy látszott élvezi az új társaságot, de mint minden, ez sem tartott túl sokáig. Mivel egyik kérdésre sem hagyták, hogy igazán válaszoljon, kezdett egy kicsit ideges lenni. Becsukta a szemét, hogy megnyugodjon valamennyire.

Aztán egyszer csak megremegtek a szempillái – ebben a pillanatban valami furcsa érzés fogott el. – Kinyitotta a szemét és… – semmi sem történt? Letaglózók! Esküdni mertem volna, hogy láttam valamit amikor csukva volt a szeme, valamit ami kegyetlen és mégis rabul ejtő szépséggel gyönyörködtetheti a szemlélődő lelkét. – Aztán mikor már majdnem feladtam a reményt, hirtelen abbamaradt az osztályteremben oly megszokottnak tűnő sistergés. – Mi történt? – Egyszerre kezdtek szétszéledni a diákok a teremben. Ren felállt, majd mint aki jól végezte dolgát „emelt fővel” távozott a helységből!

– Várj! – Kiáltottam utána, de már késő volt. Nem hallotta meg. Mire pedig kiértem, ő eltűnt mint a kámfor. - Ez meg mi a fene volt?

2.

Gyönyörű napsütötte délután volt mikor egyik nap hazaindultam az iskolából, nekem mégsem nyerte el a tetszésemet. Az egész nap szörnyen ingerszegény volt.

– „Utálom az ilyen eseménytelen napokat. A nagyiék mindig azt mondták, hogy az unalmas napok a legrosszabbak, mert egy egyhangú nap után mindig történik valami váratlan. Ez persze nem mindig jelent jót.” – Így bandukoltam a jó hűvös otthon felé gondolataimba merülve, mikor valami rejtélyes dolog suhant el a fejem fölött. Reflexből kaptam félre a fejemet a nagy fekete izé elől. Mire újra magamhoz tértem a rémület félelmetes sötétjéből, a repülő szörnyeteg eltűnt. Utána néztem, de már sehol se lehetett látni az égen. Egyszerűen köddé vált a templom után. Nem is sokat foglalkozom ezzel tovább, inkább folytattam az utat, mivel még messze volt a cél, és az ég is kezdett beborulni.

A templomhoz közeledve elindult az eső, valami iszonyatos felhőszakadásban tört ki, úgyhogy elkezdtem rohanni a hatalmas gótikus építmény felé. Már nyúltam volna a kilincsért amikor az ajtó kivágódott és egy fiú lépett ki rajta. Természetesen összeütköztünk, és fel is borultunk mind a ketten. Pár másodperc múlva kinyitottam a szemem és láttam, hogy pont a fiú ölében sikerült landolnom. Gyorsan felnéztem. A tekintetem találkozott a srácéval. Gyönyörű vérvörös szeme volt, és hosszú, ezüstös haja. Kedves mosollyal nézett rám. És akkor… megszólalt.

Jól vagy?- kérdezte. A hangja elképesztően lágy és gyengéd volt.

Szerelmes vagyok.- Suttogtam.

Tessék?- Kérdezett vissza, kicsit zavartan.

Se-semmi. Vagyis… bocsánat, amiért fellöktelek.- Nyögtem ki nagy nehezen, majd feltápászkodtunk.

Én leporoltam magam, ő pedig elindult a szakadó eső felé. Utána szóltam volna, de a torkomon akadt a szó, így hát hagytam, hadd menjen. Egy ideig néztem, ezután visszafordultam a gyönyörű bazilika felé. Beléptem az ajtón. Valaminek nekimentem ami a plafonról lógott, nem tudtam mi volt az, merthogy korom sötét volt odabent. Odébb löktem a „ragacsos gömböt”, majd a villanyhoz léptem. Felkapcsoltam, és visszanéztem az előbbi odébb taszított himbálózó „labdára”. Egy koponya volt. Még nem száradt meg rajta a vér. A hús cafatokban lógott róla, az egyik szeme is megvolt még. Felsikítottam, azután elfordítottam a tekintetemet, de így sem tárult szebb látvány elém. A templomban végig, a székeken és az asztalokon mind szétmarcangolt vagy kettétépett tetemek hevertek. A papok és az apácák megcsonkított testei. Egy ideig mozdulni sem tudtam a rémülettől, de nemsokára már azon vettem észre magam, hogy a kijárat irányába loholok. Bár mikor végre kiérek, megkönnyebbültebben kezdem el venni a levegőt, még mindig nem mertem kinyitni a szememet. Az eső meleg volt és lágyan simogató. Amikor végre rászántam magam, hogy megnézzem hol is vagyok, az őrjítő valóság újra megmutatta magát. Az vöröslő égből ugyanis nem a megszokott esőcseppek hullottak alá. Isten a megmondhatóm rá, hogy aznap nem víz, még csak nem is jég esett a rózsaszín felhők közül, hanem vér. Sikítottam volna, de mindhiába. A torkomból nem jött egy hang sem. A tizedik próbálkozás után végül teljesen feladtam, éreztem, hogy egészen kiszáradt a szám és az erőm is kezdett elhagyni. Térdre rogytam, minden maximálisan elhomályosult. Az épületek, az utak mind teljesen eltűntek, mígnem totálisan egyedül maradtam a nagy feketeségben, ami körülvett, az én kis véres esőcseppjeimmel. A kép még mindig tovább mosódott mígnem teljesen eltűnt minden. A legközelebbi emlékem, hogy egy kórházi szobában fekszem. Rá vagyok kötve valami elektromos masinára, ami mutatja az életjeleket. Apuék a folyosón beszélgetnek az orvossal. Egyszer csak kopogtatnak az ajtón, Majd magabiztosan belép egy magas, vékony alak. Csak nehezen ismerem föl, de végül eszembe jut.

Ő az…

Az a fiú…

A gyilkos?…

3.

1826, Rosenvil. Látszólag semmi nem változott az elmúlt húsz év alatt, pedig mind mások lettünk. A régi klub feloszlott. Akkoriban sosem hittem volna, hogy ezt mondom, de nagyon hiányoznak azok az idők. A csapatból már sokan elköltöztek vagy meghaltak. Nem igazán tudom, hogy kivel mi lett, már rég nem tartjuk a kapcsolatot egymással. De egy biztos, Ren-ről azóta sem hallott senki. A „rajz klub” egyetlen évig létezett, s miután véget ért a démonvilággal folytatott háború, feloszlott. Még mindig tisztán emlékszem arra a napra. Ren nagyon el akart mondani valamit, de nem volt időm meghallgatni. Valószínűleg arról akart beszélni, hogy el kell mennie. Soha nem tudhattam meg, ugyanis mire végeztem mindennel ő eltűnt. Minden holmija ugyanott volt ahol addig, semmi nem hiányzott, csak ő. A rendőrséget is hiába hívtuk, ők sem jutottak semmire. Néhány hónappal később bejelentették a halálát. Senki sem jött el a temetésre. - Azt hiszem tudom is miért. Én voltam az egyetlen aki kedvelte őt. És talán az egyetlen, aki szóba állt vele. - Az eltűnése után rengetegszer átnéztem a holmiját, de egyszer sem találtam semmit, ami arra utalt volna, hogy hol lehet. Mint minden nap, a szertartás után is elmentem a lakásába, hogy megint körülnézzek. Mikor odaértem észrevettem, hogy – bár csak résnyire, de – nyitva van az ajtó. Lassan közelebb lopakodtam és belestem.