Az normális, hogy egy napja beszélgetek egy csávóval, hat levelet váltottunk, semmit nem tudok róla, de olyan mértékben megdobogtatta a szívemet, hogy titkon már az esküvőt tervezgetem vele?

Milyen két nap? =-D

Már most se ír ='-D

Nem hiszitek el, de most sokkal boldogabb vagyok, mint amilyen boldog voltam, rózsaszín felhős aurával, akkor, amikor vele beszélgettem. Ez az egész tartott... két napig... tegnap írt utoljára, és nem válaszolt azóta.

Tudatában voltam annak, hogy ez egy hirtelen fellángolás. Nem kamu a sztori: tényleg így történt, rátaláltam egy ismerkedő oldalon erre a férfira, aki külsőleg, egy a millió közül pontosan megtestesítette a konkrét ideálomat. Ráadásul, ahogyan beszélgettünk, nagyon sok olyan belső tulajdonságára is fény derült, amely méginkább hevesebb dobogásra késztette szívemet. De tudtam, hogy ebből több szempontból sem lesz semmi. Tudtam, hogy ez egy hirtelen fellángolás, mégis: élveztem, mert iszonyatosan jó volt, nagyon régen éreztem már ilyet, és élveztem addig, amíg tartott.

És valahol nagyon-nagyon mélyen azt vártam, hogy érjen véget. AKARTAM, hogy véget érjen.

Nem válaszol a csávó, nem érdeklem őt. Ez az érdektelenség a részéről pedig a legnagyobb ajándék, amit kaphattam tőle. Visszaadta a szabadságomat, nem hülyített, szimplán csak lesz.rta a fejemet és ezzel véget ért a fellángolás, mert már nincs, miben reménykedjek, nincs, mi a fellángolás fogságában tartson, és ez, hogy "újra" szabad vagyok - ez sokkal jobb, semmint vaknak tettetve magamat epekedni egy olyan dologért, aminek esélye sincs a megvalósulásra.

Köszönöm a válaszaitokat :)