Melegek! Ti hogy éltétek meg a gimnáziumi éveket?

Én egy elég nyitott, elfogadó közösségbe kerültem, szóval viszonylag hamar, 16 évesen fel mertem vállalni, mert úgy éreztem, megértőek lesznek. És azok is voltak, szóval szerencsésnek mondhatom magam. Az is igaz, hogy sosem vertem nagydobra, de nem is titkoltam. Persze, voltak, akik beszólogattak, ha megtudták, de a "nagydumások" inkább mellettem álltak. Az egyik srác egyszer nagyon durván kiosztott egy csajt, aki beszólt. Szóval tényleg nagyon szerencsés voltam velük. Tudom, hogy nem ez az átlag, sőt, a legtöbbünknek sokkal rosszabb a helyzete, ezért minden nap hálát adok... hát, ha nem is Istennek, de annak a furcsa magasabb erőnek, ami úgy intézte, hogy ilyen elfogadó és támogató közösségbe kerüljek.

Az első komoly barátommal 18 évesen jöttem össze, tizenkettedik végén. (Nyelvi előkészítős voltam, szóval voltam tizenharmadikos is.) Előtte is volt egy pár szárnypróbálgatáson, de néhány csóknál tovább egyikkel sem mentem. Vele viszont nagy volt a szerelem, teljesen elvakított a rózsaszín köd. Azt hiszem, nagyjából minden megvolt, ami egy átlagos középiskolás szerelembe belefér: sétáltunk kézen fogva a folyosón, folyton átkaroltuk egymást, smároltunk az eldugott sarkokban. A tanárok nem szóltak ránk jobban, mint bárki másra, de volt, aki nem nézte jó szemmel. Nyíltan sosem mondta ki, de érezni lehetett abból, ahogy órán hozzánk szólt, az elejtett, kétértelmű megjegyzéseiből. Azt hiszem, nem mert jobban beszólni, mert tudta, hogy a szülők iszonyatos balhét csapnának, ha kiderülne. Okosan csinálta, pont annyira, hogy fájjon, de nem annyira, hogy feltűnő legyen másoknak is. A diákok közül is voltak, aki kevésbé díjazták a kapcsolatunkat, de velük szemben mi is és a barátaink is sokkal könnyebben fel tudtunk lépni. Szóval nem mondom, hogy tökéletes volt, de az átlaghoz képest nagyon jó. Öt évig voltunk együtt. Sajnos vége lett, de ilyen az élet, igyekszem továbblépni.

Szóval hálás lehetek, és vagyok is, mindenért, mert a sztereotípiákkal ellentétben nekem viszonylag normális kamaszkor jutott. Remélem, hogy még néhány év, néhány évtized, és ez lesz a norma. Talán naiv vagyok, de reménykedni lehet, nem? Meg tenni is lehet érte, és igyekszem is.

Bocsánat, hogy ilyen hosszú lett, eredetileg nem terveztem kisregényt írni, de ha már leírtam, akkor nem törlöm ki. 23/F

Bár én még mindig gimnáziumba járok (most leszek végzős), de az én osztályomban ez ilyen nyílt titok. Csak 2 közelebbi barátom tudja, a többiek sejtik. Egy-két nagyszájú fiú már rá is kérdezett párszor, de én mindig kerülő választ szoktam adni.

18/f

Az 1-essel értek egyet, meg se fordult a fejemben, hogy bárkivel bármi mást is lehetne csinálni, pedig össze voltunk zárva rendesen, volt, hogy 9 hétig nem mehettünk haza.

Azt hiszem, hogy a mai fiatalok hiába nyavalyognak, százszor jobb dolguk van, mint 10-20 évvel ezelőtt.

De "mindenki a saját szintjén nyomorog"! ;-)