Más is érezte már egy kapcsolatban, hogy hiányzik a korábbi élete, vagy szimplán rájött, hogy nem biztos, hogy neki egy kapcsolat való?

"A szüleimmel is kevesebb időt tudok tölteni, barátaimmal két éve nem találkoztam."

Ez a te hibád, nem azért van, mert párkapcsolatban vagy. Nem vagytok összenőve, hogy ne mehetnél oda, ahová akarsz, nem csak ketten lehet közlekedni. A párkapcsolat nem azt kell, hogy jelentse, hogy feladod magad a másik kedvéért, hanem, hogy együtt jobb, mint külön, jól esik együtt lenni, együtt csinálni dolgokat. Viták mindig vannak és lesznek is, mivel nem vagyunk egyformák.

Én sem szeretek vitatkozni és gyerekkori trauma miatt nehezen is tudok kiállni magamért azzal szemben, akit szeretek, főleg, hogy pl. a párom, szintén gyerekkori trauma miatt, hevesebben reagál a vitára. Tehát ő "támad", érvel, felhúzza magát, én pedig bezárkózom, nem vagy alig szólok és sokszor pityergek mert fáj, hogy veszekszünk. De megtanultuk, hogy ezek az ösztönös reakcióink, ezek nem egymásnak szólnak; ilyenkor egy picit magára kell hagynunk a másikat, majd egy 10-15 perc múlva, higgadt fejjel, átgondoltan megbeszéljük, hogy mi a baj, mik a nézőpontok és hogyan oldhatóak meg.

Ha zavarja valami veled kapcsolatban, akkor mondja meg, ne csak utalgasson rá, aztán lehet összedugni a fejeket, hogy van-e megoldás a probléma feloldására. Ehhez viszont vitakultúra is szükséges, nem csak elfogadni, hogy annak van igaza, aki hangosabban ordít. Igenis mondja el, hogy mi böki a csőrét, mi lenne szerinte az elfogadható, mi az, ami szerinted elfogadható (és fenntartható!), és ha kell, akkor némi kompromisszummal meg lehet találni az arany középutat.

Minden kapcsolat kompromisszumokon alapul. Viszont egy valódi, építő kapcsolathoz két olyan ember kell, aki hajlandó és tud is ilyenben részt venni. Hiába akarsz te egy nyugodt, kiegyensúlyozott párkapcsolatot, ha a másik erre képtelen személyiségéből adódóan, vagy csak egyszerűen olyat vártok el egymástól, amit a másik nem tud megadni (azaz nem illetek össze). A valódi igazán jó párkapcsolat baromi ritka és sok odafigyelést igényel mindkét féltől egyaránt. Nem működik minden az első perctől fogva, meg is kell tanulni egymással lenni, mit igényel a másik, mi a szeretetnyelve, mi esik jól neki, mit nem visel jól, stb.

Szóval előbb meg kell találni azt a tűt a szénakazalban, akivel el tudsz képzelni egy kapcsolatot, majd jön az a fázis, amikor kiderül, hogy tudtok-e egymással lenni hosszú távon. A megfelelő partnert elenyészően ritkán sikerül megtalálni elsőre. Személyes példával élve, 34 évvel és kb. 10 kapcsolattal a hátam mögött, egy barmi nehéz felejtéses időszak (2,5 év!) után már berendezkedtem az egyedüllétre és kezdtem elfogadni, hogy hát ez van, akkor maradok egyedül életem végéig. A semmiből került elő ez a férfi, eleinte nem is vettem komolyan, mivel kategóriámon felülinek éreztem (mondjuk még mindig), ráadásul külföldi, biztosan csak túl barátságos... De nagyon hamar egymásra hangolódtunk, abszolút minden fantasztikus együtt, szinte semmilyen gátlásom nincs előtte, nagyon sokszor ugyanazt mondjuk ugyanakkor, kitaláljuk egymás gondolatait, kedveskedünk egymásnak, és nem tudom máshogy mondani, egyszerűen számunkra a másik jelenti az otthont.

Nincs ilyen érzésem, igaz kapcsolatom sincs hosszú ideje. De egy nagy tanulság az eddigiekből, soha többet senkivel nem költözöm össze.

Lehet kapcsolat, lehet szerelem, ha jön még egyáltalán, de közös élet,háztartás, kassza az nincs !

És ahogy hallom sok melegtől, elég sokan ezen az állásponton vannak.

#9

Köszönöm, most esett le, hogy eltévedtem. 🤭